Alapvetően nem egy relaxációs kiadványt tarthat a kezében a hallgató, a hangsúly ezúttal nem a meditációra, hanem a vándorlás akciódússá tételére helyeződik.
A gyerekek fantáziája nem ismer határokat. A részletgazdag képzeletvilág, a dolgok iránti feltétel nélküli lelkesedés és kíváncsiság, a kiolthatatlan kalandorlélek előtt a sokat látott, de racionalizálódott felnőtti elme - egyéntől függően - csodálva, vágyakozva, nosztalgikusan vagy épp szánakozva áll. Az ifjúkori álomvilág, amilyen színes és egyéni, funkciója úgy változhat emberről emberre. Egy világ, ahova el lehet bújni félelmeink elől, ahol el lehet rejtőzni, amíg az éjszaka sötét árnyai eltűnnek - másfelől egy világ, mely ijesztő, melynek hívogató, mesés felszíne mögé menthetetlenül befészkelik magukat a mindennapi frusztrációkból fakadó rémképek.
Úgy gondolom, e téma mindig is kimeríthetetlen, érdekes és aktuális lesz, hiszen valamennyi ember átéli egyszer a gyerekkortól való elszakadást. Népszerűségének természetesen - ahogy az lenni szokott - egyenes irányú következménye a téma feldolgozásának elképesztő mértékű közhelytermése. Ha gyerekkor - ártatlanság. Tisztaság. Vidámság. Elevenség. Pedig épp azzal lehet elrontani egy gyerekkor-témával foglalkozó (szöveges, zenei, képi stb.) művet, ha a fenti fogalmakat emfatizáljuk a felszínen, majd meg is elégszünk vele, és nem nyúlunk mélyebbre.
A cseh illetőségű Daniel Špaček bemutatkozó lemezét elsősorban azért találom rendkívül fontos zenének, mert fényévekre elkerüli a fent leírt hibát. Számomra első hallgatásra igazából mellékes volt, hogy a Mythematica hangzásban, minőségileg is hihetetlen profin kivitelezett, kiválóan felépített album, és még azon is túltettem magam, hogy a különféle dallamok, ütemek és zörejek egy általam nem kifejezetten kedvelt stílusban, az IDM-ben szólalnak meg, sőt helyenként még glitchcsel is vegyülnek. Mindez nem volt fontos. Lenyűgözött, hogy a harmincegy éves fiatalember elkerüli azt a klisét, melyet a legtöbb művész rutinszerűen alkalmaz. Špačeknek sikerül elfelednie a korong teljes hosszára valódi korát, és szűk egyórára ismét gyerekké változik. Bonyolultabb folyamatról van szó, mint azt elsőre hinnénk. A srác ténylegesen levetkőzi magáról az élet során elsajátított értelmi szintet és tapasztalatot, hogy ténylegesen egy tudatlan, a sötétben tapogató, a világ minden egyes apró kincsére rácsodálkozó, kíváncsi fiúcskává váljon. Ebbéli értelemben tehát itt is tiszta gyerekkor-interpretációról beszélhetünk, de a tiszta alatt az idők során elsajátított intelligenciából és empirikus tapasztalatokból adódó önreflexív képesség teljes hiányát értjük. A Mythematica című lemez készítője nem egy felnőtt, aki képzeletben visszautazik a gyerekkorában épített csodaországba, hanem az a gyerek, aki ebben a csodaországban vándorol.
Spirituális síkon legalábbis, technikai értelemben véve viszont egy ámulatba ejtően megszerkesztett albummal van dolgunk. A magas-mély alaptónusok gyakori váltakozása remek vázat ad a tizenhárom szerzeménynek, melyek erre egy fület (és szemet) gyönyörködtetően részletgazdag világot építenek fel. Az előbb a vándorlás szót használtam, ennek megfelelően a Mythematica is egy különös bolyongás a szerző fantáziabirodalmában, melyben a derűs, vidám dolgok éppúgy helyet kapnak, mint a napfény által meg nem világított, borúsabb zugok. Ennek legszebb megnyilatkozását a Circus Magneticuson érhetjük tetten. A cirkusz mint a gyerekek kedvenceként, a gyerekeket transzba ejtő létesítményként jelenik meg a kezdő taktusokban, a hintázó, egymásra felelgető játékosság azonban hamar elborul, mintha csak Karinthy novellájába csöppentünk volna, ahol a kisgyerek a fő attrakció helyett véletlenül beszabadult volna a cirkusz falai mögé, és rádöbbent volna az ámítás mögött rejtőző titkok mocskos, taszító valóságára.
Hangulatbeli ingadozásban egyébként is gyakori az impulzivitás, mely még inkább bizonyítja az album bravúrosságát. Mintha csak az önfegyelmezés módszerét még csak hírből sem ismerő gyerek erős hangulatváltozásainak zenei kivetülését hallanánk, az egymást követő számok játszi könnyedséggel váltogatják a hideg-meleg átitatot. Ez párosul az album hallgatása során megelevenülő álomvilág bizonyos fokú bizarrságával, és egy igencsak élménydús expedíciót ígér.
Ebből persze sejthető, hogy alapvetően nem egy relaxációs kiadványt tarthat a kezében a hallgató, a hangsúly ezúttal nem a meditációra, hanem a vándorlás akciódússá tételére helyeződik. A mélységesen megható és gyönyörű Vítám Vás, a filozofikus-utaztató címadó darab vagy a légies Dangling Talisman viszont ezt is ellensúlyozza, és megakadályozza, hogy a Mythematica embert próbálóan fárasztó koronggá váljon. Összességében egy intenzív hangzáskomplexummal van dolgunk, melyben mégis könnyű lesz elmerülni annak erőteljes spirituális felhangja miatt.
Műfaji szempontból pedig ezért még inkább említésre méltó a lemez: véleményem szerint az érzelmes dolgokhoz a kemény hangzású IDM és a még keményebb hangzású glitch aligha a megfelelő választás, Daniel Špaček (és vendégzenészei) azonban kiváló érzékkel adagolja a (mind elektronikai, mind élőhangszeres) hozzávalókat, így munkájának meghallgatásához nem elengedhetetlen a fent említett két válfajhoz egyébként igencsak szükséges vájt fül. A képzelőerő, a hajlandóság a csodaországban való utazásra már annál inkább.
Nem mehetünk el szó nélkül a borító és a huszonnégy oldalas kiskönyv mellett sem, melyek Milan Malík tehetségét dicsérik, és nem mellesleg ízelítőt adnak abból a vizionárius hajtóerőből, mely Daniel Špačeket motiválta.
Úgy vélem, hihetetlenül aprólékosan kidolgozott hangzásának és a megjelölt téma (gyermekkor) összetettségének köszönhetően sokkal mélyebben el lehetne merülni ebben a lemezben, erre azonban itt most nincs lehetőség. Remélem viszont, hogy sikerült néhány hallgatót erre ösztönöznöm. Nekik pedig az enyémhez hasonlóan megindító vándorlást kívánok.