Kiadó: Kranky
Megjelenés ideje: 2009. február 23.
Műfaj: ambient, experimental, post rock, finom glitch
1. There Can Be No Thought Of Finishing
2. For Aiming At The Stars
3. Both Literally And Figuratively
4. Is A Problem To Occupy Generations
5. So That No Matter
6. How Much Progress One Makes
7. There Is Always The Thrill Of Just Beginning
8. Dr. Robert Godard
9. In A Letter To H.G. Wells, 1932
A Kranky-féle, az ambient zenét meglehetősen kísérleti jelleggel, szabadon értelmező stílus sosem állt hozzám közel, de mindig akadt két kivétel, akiknek maximális tisztelője és támogatója voltam. Ez a két művész a Loscil néven alkotó, selyemfinom minimalt képviselő Scott Morgan, illetve a Pan•American alteregó alatt (is) ténykedő, minden albumával új hangvételt megütő Mark Nelson.
Ez utóbbi 2006-ban adta ki utolsó munkáját, a minden ízében tökélyre fejlesztett For Waiting, For Chasinget. A korong két érdekesség miatt is igazán figyelemreméltó volt: egyrészt az első Pan•Am lemez, amelyet nem a Kranky dobott piacra, de ami még érdekesebb, hogy Nelson a Quiet City megjelenése (2004) óta apa lett, az új korongon pedig minden egyes számba belekomponálta a kisbaba ultrahangos hangfelvételeit. Az így létrehozott egyveleg, a glitch-szerű kísérleti ambient szavakkal leírva valószínűleg sosem keltette volna fel az érdeklődésem, Nelson korábbi munkáit jól ismerve azonban nem voltak kételyeim, hogy a tőlem kissé idegen zsánerben is kiválóan állja meg a helyét. Így is lett. A For Waiting, For Chasing életem egyik legjobb és legtöbbet hallgatott lemezévé vált, nem véletlen hát, hogy már nagyon izgatottan vártam a folytatást.
A cím jelentése: fehér madaras kiadvány. Ez valószínűleg a békegalambra utal, illetve arra a nyugis állapotra, melyet Nelson az új lemezzel kívánt megteremteni. Az időközben apává előléptetett, középkorú fickó gyönyörűséges hangfolyamatokba öntött érzéseit hallhatjuk: a büszkeséggel vegyes boldog, de fáradt tekintetet, mely a fia, Lincoln felé fordul; a merengéssel töltött órákat, melyek során visszatekint addigi életére; a bizonytalanság érzését, mely valószínűleg mindig megmarad benne a világ megannyi kérdését illetően; és végül, de nem utolsó sorban a rezignált, de elégedett lelki világot, mely az új jövevény érkezésével gyökeres változásokon ment keresztül - régi önmagát megőrizve. Egy mélyen lírai, elmélkedős munkával van tehát dolgunk, mely Mark Nelson eddigi leginkább ambient hangvételű megnyilvánulása. Az időnként lágyan-fáradtan beúszó gitárfoszlányok, harangok, alig hallható basszusok és dobok, leheletfinom sercegések nem megzavarják a White Bird Release alapvetően lebegős világát, épphogy szerves egésszé képzik, kiteljesítik, színesítik. A korábban, főleg a The River Made No Sound (2002) kapcsán meghatározóvá vált minimalizmus ezúttal csak egy-két számban jelenik meg, de ekkor sem kap hangsúlyos szerepet. A lemez fő áramvonalát a csapongó gondolatok hangbéli leképzése, az érzelmek, impressziók váltakozása adja.
Mindez azonban egy meglehetősen csendes zenevilágban kel életre, az album végéhez érve pedig Nelson a hallgatóra is végérvényesen átragasztja saját megfáradt, de őszintén boldog és elégedett mosolyát.
10/10
Ez utóbbi 2006-ban adta ki utolsó munkáját, a minden ízében tökélyre fejlesztett For Waiting, For Chasinget. A korong két érdekesség miatt is igazán figyelemreméltó volt: egyrészt az első Pan•Am lemez, amelyet nem a Kranky dobott piacra, de ami még érdekesebb, hogy Nelson a Quiet City megjelenése (2004) óta apa lett, az új korongon pedig minden egyes számba belekomponálta a kisbaba ultrahangos hangfelvételeit. Az így létrehozott egyveleg, a glitch-szerű kísérleti ambient szavakkal leírva valószínűleg sosem keltette volna fel az érdeklődésem, Nelson korábbi munkáit jól ismerve azonban nem voltak kételyeim, hogy a tőlem kissé idegen zsánerben is kiválóan állja meg a helyét. Így is lett. A For Waiting, For Chasing életem egyik legjobb és legtöbbet hallgatott lemezévé vált, nem véletlen hát, hogy már nagyon izgatottan vártam a folytatást.
A cím jelentése: fehér madaras kiadvány. Ez valószínűleg a békegalambra utal, illetve arra a nyugis állapotra, melyet Nelson az új lemezzel kívánt megteremteni. Az időközben apává előléptetett, középkorú fickó gyönyörűséges hangfolyamatokba öntött érzéseit hallhatjuk: a büszkeséggel vegyes boldog, de fáradt tekintetet, mely a fia, Lincoln felé fordul; a merengéssel töltött órákat, melyek során visszatekint addigi életére; a bizonytalanság érzését, mely valószínűleg mindig megmarad benne a világ megannyi kérdését illetően; és végül, de nem utolsó sorban a rezignált, de elégedett lelki világot, mely az új jövevény érkezésével gyökeres változásokon ment keresztül - régi önmagát megőrizve. Egy mélyen lírai, elmélkedős munkával van tehát dolgunk, mely Mark Nelson eddigi leginkább ambient hangvételű megnyilvánulása. Az időnként lágyan-fáradtan beúszó gitárfoszlányok, harangok, alig hallható basszusok és dobok, leheletfinom sercegések nem megzavarják a White Bird Release alapvetően lebegős világát, épphogy szerves egésszé képzik, kiteljesítik, színesítik. A korábban, főleg a The River Made No Sound (2002) kapcsán meghatározóvá vált minimalizmus ezúttal csak egy-két számban jelenik meg, de ekkor sem kap hangsúlyos szerepet. A lemez fő áramvonalát a csapongó gondolatok hangbéli leképzése, az érzelmek, impressziók váltakozása adja.
Mindez azonban egy meglehetősen csendes zenevilágban kel életre, az album végéhez érve pedig Nelson a hallgatóra is végérvényesen átragasztja saját megfáradt, de őszintén boldog és elégedett mosolyát.
10/10
