Kiadó: Ultimae Records
Megjelenés ideje: 2009. március 12.
Műfaj: psychedelic ambient
1. Dissolving Time
2. .Blank
3. Orientations (Above Towns Edit)
4. Orientations Part 2 (Ephemeride 15.43°)
5. Orientations Part 3 (Uncertainty Principle)
6. Cobalt
7. Fade Away
8. Diagrams
9. Something Heavens
10. Saturday Barbecue With New Neighbours
A francia nemzetiségű Vincent Villuist és Svédhont erősítő Magnus Birgerssont joggal tartják számon az (új) ambient műfaj legnevesebb képviselőiként. 2001 óta tartó munkásságuk mérhetetlen zsenialitását minden Ultimae-ben járatos hallgatónak feleslegesen ragoznám, ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy ha a kettejük duójának, a H.U.V.A. Networknek a második stúdióalbuma nem menti meg a züllésnek indult francia kiadót a csődtől, akkor semmi sem. A legnagyobb örömömre és megkönnyebbülésemre szolgál azonban, hogy bátran kijelenthetem: a vér nem válik vízzé.
A H.U.V.A. Network névre keresztelt formáció varázsa abban áll, hogy mindkét srác zenei világa teljesen egyedinek mondható a világon. Egyedi alatt pedig nem azt értem, hogy nagyon kevés művészhez hasonlíthatóak, hanem hogy nagyon kevés művész hasonlítható hozzájuk. Míg Aes Dana a minimal/morning trance-es, agyzsibbasztó monotonitással vegyíti a csengő-búgó hangképeket, egy rendkívül zárt, burokbéli világot létrehozva ezzel, addig Solar Fields egy sokkal nyitottabb, ugyanakkor sokkal változatosabb, és ebből nyilvánvalóan következve sokkal kísérletezőbb hangzást képvisel, bátrabban alkalmaz instrumentális hangszerjátékot a sok-sok elektronika mellett, és kreatívabban is bánik a zenei elemek egymás mellé pakolásával. Az uptempós ritmus tőle sem áll messze, sőt EarthShine című remekműve, mely 2007-ben jelent meg az Ultimae-nél, egy gyönyörű trance-utazásban részesíti a hallgatót. Eme két alapvetően is lenyűgöző képzelőerőt ötvözi a duó.
A körülbelül öt éve készült Distances világára egy határozott, kemény, a Rain Geometriest tekintve mondhatni zord hangzás volt jellemző, mely - ha a négy őselem közül kellene választani - mindenképp a földet hivatott szimbolizálni. Az őselem-kategóriánál maradva nehezebb döntéssel állunk szemben az új korong kapcsán, az Ephemeris borítója ugyanis egyértelműen a jeget (vagyis a vizet) jelöli meg, hangzása azonban rendkívül légies, feltűnően könnyedebb, és természetesen könnyebben fogyaszthatóbb is, mint a Distancesé. Mindazonáltal az Ephemeris atmoszférájára is éppúgy jellemző a magabiztos, határozott, két lábon álló zenei struktúra, mint az elődre volt, így végeredményben elfogadhatjuk a földközeliséget.
Az album felépítése viszonylag egyszerű, a Distancesnél kevésbé gondolati ív mentén építkező, sokkal egyértelműbben tagolható önálló tételekké. Ez alól nem kivétel az utolsó Fahrenheit Project óta már háromrészessé duzzasztott Orientations sem, mely szervesen építkezik egymásra, mégis jól elkülöníthető homogén atmoszférákat teremt. A klasszikus, hol szállingózást, hol intenzivitást idéző darabok után három pörgősebb ritmusú szám következik, melyek közül a Cobalt borzolja leginkább a kedélyeket a maga gyönyörűséges morning trance-be hajló ritmikájával, és a leheletfinoman megbújó, de még éppen jól hallható agycsavarásával és loopszerűségekké avanzsáló dallamvilágával. A kellemes átvezető után érkezünk a lemez legérdekesebb pontjához, a katartikus élményt rockzenében megvalósító Something Heavenshöz, mely amellett, hogy új oldaláról mutatja be a két zenészt, bebizonyítja, hogy a psychedelic ambient kereteibe a merőben eltérő jelleggel bíró kemény rock stílusjegyei is beleférnek. Bravúr. Sajnos nagyon rövidnek tűnő hetven perc után érkezünk az album utolsó, szemtelenül rövid részéhez, mely technikát már az előző korongon is kifogásoltam. Itt különösképp bánom, hogy ebből a remek shortie-ból nem kerekedett ki egy hosszabb hangfolyamat - hely az lett volna.
Frappáns zárlat helyett inkább csak annyit mondanék: másodszor is ámulatba ejtő, hibátlan munka.
10/10
