Borók Szabolcs recenziója a Hangok óceánja című alapműről.

Az angol zeneszerző-esztéta, David Toop először 1995-ben megjelent könyve nyugodtan tekinthető hiánypótló munkának a honi szakirodalomban, hiszen a kortárs elektronikus zene szubjektív, mégis az író résztvevői hitelessége által garantált, irodalmi igényű összefoglalásának (Zöld István általi) magyar fordítása egészen 2007-ig váratott magára.

Nem ildomos persze megfeledkezni arról, hogy szerencsére léteztek azért itthon is hasonló írások. Kömlődi Ferenc például a szép emlékű Z Magazin és a - szintén jobblétre szenderült - Freee hasábjain megjelent cikkeiből, tanulmányaiból, lemezkritikáiból gyúrta össze egyetlen masszív szöveggé az 1999-ben megjelent Fénykatedrálist, amelyben az elektronikus zenét a cyberkultúrának egy fontos, meghatározó aspektusaként tárgyalta, majd pedig a Pánczél Gáborral (a Freee egykori főszerkesztőjével) közösen írt Mennyek Kapui következett.

Toop érdeklődésének fókuszában viszont a zene ’sodrása’, annak sajátos, belső dinamikája áll, amely tulajdonságok szerinte függetlenek mind a hangkeltés módjától, mind pedig azoktól a formai elemektől, amik a zenét besorolhatóvá, osztályozhatóvá és ezáltal rendszerszerűvé teszik.

Ez a felfogás egyébként nem csak a szerző alapvető témakezelésében tűnik elő, hanem erre rímel a személyesre hangolt, kollázs-szerű szövegformálás is: a szcéna szereplőit sem kronológiai sorrendben mutatja be és a meséjét is rendre átszövik a party-król, a Brian Eno-val való stúdiózásról, őserdei hallucinációkról, Lee „Scratch” Perry-vel való beszélgetésekről és a szakma más, azóta ikonikus hőssé vált figuráival való bandázásokról, közös jam-elésekről szóló emlékfoszlányok. A stílus így, az elemzett tárgyhoz igazítva mintegy felkínálja a lehetőséget, hogy olvasója megtalálhassa saját útját is a szövegben és épp ezért tipikusan olyan könyv ez, amit akárhol nyitunk ki, bátran belevethetjük magunkat a már-már hipertextuális szerveződésű „textúrába”, ami - akárcsak az ambient maga - mindenkor új és élvezetes lesz. Ezzel az írói közelítéssel igencsak mozgékonnyá válik a mű, hasonlóan ahhoz, ahogy a szerző az elektronikus zenét érintő stiláris kategóriákhoz (ambient, techno, elektro, acid house) viszonyul: nem tagadja e „skatulyák” meglétét, viszont inkább a köztük lévő átjárhatóságban hisz. A kategorizálást ebben az értelemben másodlagosnak tekinti és bennük - jogosan - egy aprópénzesítő piaci magatartás szempontrendszerét fedezi fel.

Ezek után persze önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán egy ennyire széttartó szövegben fókuszált gondolatokat is találni, ahogy azt az „iskolás”, klasszikus nagy regényeken cseperedett befogadói elménk igényelné. Ha továbbra is ragaszkodunk ehhez az osztályozáshoz, akkor keresett fókusz leginkább a hangok mindenütt-jelenléte lehetne, ami a technológia eluralkodásának következményeként fejti ki a hatását az emberre és az őt körülvevő környezetre. E két szempont közelítésekor viszont felfedezzük, hogy nem létezik olyan állapot, amikor a totális csöndet érzékelhetnénk; valamiféle állandó, örvénylő hangfolyam az életünk minden pillanatában kiszűrhető a valóságból, illetve ez alakítja is a valóságról alkotott fogalmainkat. A könyvben számtalanszor idézett John Cage számol be például egy; az erre a jelenségre utaló élményéről a hangsteril stúdiószobában, ahol - ha külső zajt nem is hallott - idegrendszerének magasan vibráló szopránját és vérének lüktetését, testének zajait folyamatosan észlelte.

A hangok ekként megállapított természetéből adódóan azzal a megkerülhetetlen kérdéssel találjuk magunkat szembe, hogy hogyan lehet egy olyan világot lehatárolni, amelyben az ember meghatározhatja, hogy mi az, amit beenged és mi az, amit kizár ebből a tudatán átfolyó, permanens áramlásból? Ez a „hangóceán” lehetne az analógiája annak az információáradatnak, amely nemcsak hogy a nap minden pillanatában hozzáférhető, de ránk is erőlteti magát, s ez utóbbiból olyan tendenciák olvashatók ki (sokak számára), amik a személy függetlenségének útjában állnak és negatív - sőt leginkább tragikus - következményekkel járhatnak.

David Toop

David Toop, igazi „erős költőként”* úgy oldja fel ezt a problémát, hogy szerinte az ember szükségszerűen, a természetéből adódóan hozza létre a számára leginkább elfogadható személyes környezetet és ezt olyan eszközök megalkotásával is elérheti, amik a ’saját élet’, a szabadság faktorának növeléséhez és az individualitás kiteljesítéséhez járulnak hozzá vagy akár ennek az ellenpólusaként a közösségi létezés igényét elégíthetik ki. Szerintem a két lehetséges befogadói magatartás (és alkotói hozzáállás) az elektronikus zene létrehozásának demokratizálódott folyamataira is utal. E kettős szerzői szándékkal harmonizálhat az is, hogy a cut & paste-nek nem az öncélú, avantgárd esztétikáját idézi az író, hanem a filmes párhuzamolású irodalmi áttűnései sokkal inkább egy olyan didaxist támogatnak, mellyel szerzőnk megfelelhet egy olyan kihívásnak, amelynek tétje az, hogy igenis lehet úgy írni a zenéről, hogy az olvasás láttassa is a hangokat. Az így megformálódó szöveg non-lineáris szerkezete miatt nehéz eldönteni, hogy vajon egy szofisztikált techno-apológiával, esetleg a kortárs eszképizmus egy alapművével van-e dolgunk. Annyi mindenesetre biztos, hogy ha időben és hasonlóan kiváló fordításban kerül(t volna) a hazai közönség elé, akkor sokkal árnyaltabb kép alakul(hatott volna) ki itthon az elektronikus zenéről és az talán mentesebb lett volna a sarkító sztereotípiáktól és az ostoba, radikális véleményektől, amit olyan személyek fogalmaztak meg, akik szóhoz jutottak a kérdést illetően.

A késedelem - reméljük - szerencsére nem behozhatatlan.

(A fenti recenzió első verziója a Szépirodalmi Figyelő 2007/4. számában jelent meg.)

---------------

* A Harold Bloom által meghonosított - eléggé ellentmondásos - irodalomelméleti kifejezés szerintem itt azért használható jogosan, mert kiemeli a szóban forgó szerzőnek azt a szándékát, hogy úgy tartson meg egy (mondjuk; saját) alkotói identitást - hogy akár zenei, akár írói tevékenyége során - a korábbi hagyományba tagozódva egyben kérdésessé teszi is azt és az így létrejövő szűk mozgástéren belül teszi próbára az adott tradíció határait.
Ma, amikor már 'mindent kitaláltak', a kreativitásnak ez a formája lehet irányadó és úgy gondolom, Toop a " Ocean of Sound"-ban eleget is tesz ennek a feltételnek.