A Yello ma, harminc év távlatából nem sokkal volt több egy átlagosnál némileg klasszabb, és a média által szokatlanul kedvelt synth-popcsapatnál, akikről mellesleg, mintegy zárójelben szokás elmondani, hogy tettek olyan kirándulásokat is, mint a Pocket Universe. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy a mondás, mely szerint a csúcson kell abbahagyni, az ő esetükben a következőképp lehetett volna felírható: a csúcson sem késő újrakezdeni.
A Yello az egyik legjobb (ha nem a legjobb) félúton megrekedt zenei formáció. 1980 óta a pályán, és a nyolcvanas évek közepétől a szélesebb köztudatban vannak, ez alatt a harminc év alatt pedig sosem vertek sátrat sem a populáris, sem az underground táborban. A kettő közötti határmezsgyén zenélgetnek, sokan szeretik, de még többen ismerik őket - ám lemezeik önmagukban vizsgálva inkább underground munkák, populáris elemekből felépítve.
A nyolcvanas évekbeli anyagaik jelen cikk szempontjából egyébként nem annyira érdekesek, jóllehet, a Flag és a Stella kifejezetten vállalható munkák a mai napig. Ezek, illetve a Solid Pleasure, a Claro Que Si, a You Gotta Say Yes To Another Access, a One Second és a Baby nagyjából egységes zenei világot képviselnek, és az időben előrefelé haladva fokozatosan cserélik fel elektronikus kísérletezőkedvüket a rádióval is kompatibilis popslágerekre. A Solid Pleasure még egyetlen slágert sem termelt ki, a Flag már hármat is (The Rhythm Divine, Of Course I'm Lying, The Race). A Yello ekkoriban tehát egy olyan synth-popcsapat, amelyik azáltal tűnik ki a többi közül, hogy bátran merít a primitívebb diszkózenéből és a lírai popból egyaránt, s mindezt játékos, eklektikus formába önti. Több helyen is formabontónak tekintik a svájci duót, amivel én sem vitatkozni, sem egyetérteni nem szeretnék, de azt mindenképp be kell látni, hogy az a(z egyáltalán nem komolytalan értelemben vett) játékosság, amelyet a Yello az európai zenében elterjesztett, a kilencvenes években több előadón is kimutatható hatást gyakorolt (pl. Patchwork, Mouse On Mars stb., az azonban már vitathatóbb, hogy a Yello ezt a bizonyos hatást egyedül, vagy akár csak dominánsan képviselte volna).
A soron következő stúdióalbum az 1994-es Zebra volt, mellyel már érdemes kezdenünk valamit. Tizenegy számot tartalmazott a korong, és ezek a számok a kezdetleges goa-trance-től a blues-jazzen és egy happy hardcore-ra emlékeztető őrületen át a mély ambientig minden műfajnál a tiszteletüket tették. A műfajok közötti ingadozás itt még a stílust is ingadozóvá tette, és ez a minőségre is érvényes volt. Amiért nekünk fontos ez a lemez, az az a technika, amellyel a Yello eltávolodni látszik a mainstream megoldásoktól, és egy mélyebb (és szerintem összemérhetetlenül igényesebb), átgondoltabb zeneiség felé fordul. Ugyan ez a lemez is tartalmazott néhány potenciális slágert (How, How; Fat Cry; Night Train), az utóbbi (Night Train) már az első lépésnek tekinthető egy elvontabb gondolkodásmód felé, a lemez utolsó száma (a Vir Unis tribaljához hasonlítható Poom Shanka) pedig műfajt (ambient) és stílust (absztrakt rituális) illetően egyaránt egy új dimenzió felé nyit. Ez az új dimenzió gyakorlatilag egyedülálló, mégis negligált a Yello diszkográfiájában, és a Pocket Universe után sosem tértek vissza ide.
Már a Zebra is nagyon aktuális lemez volt. Ugyan kétségbeesetten próbálta megőrizni a nyolcvanas évek szellemiségét (ennek leginkább szignifikáns darabja a Do It című szám, mely gyártási évétől függetlenül egyáltalán nem kilencvenes évekbeli zene), már magán hordozta az új évtized éppen kifinomulóban levő stílusjegyeit. (Ez leginkább a Night Train című számon figyelhető meg, mely egy dance-trance alapokra épülő elvont popballada. Nem [csak] szokatlan műfajösszerántása miatt figyelemre méltó ez a szám, hanem azért is, mert ebben mutatható ki először kristálytisztán, hogy egy olyan műfaj, melyet addig nagyon jellegzetesen szintetizátorral készítettek, itt nyitni kezd a digitális technika irányába.) A Zebra tehát egy átmeneti album volt, ezzel vándorolt a Yello az új évtizedbe, amelyben megalkotta a Pocket Universe című albumot.
A Pocket Universe szakít gyakorlatilag az egész intézménnyel, melyet a Yello több mint tizenöt év alatt megalapított és elmélyített, és amely reprezentánsa volt egy egész korszaknak, a nyolcvanas évek diszkókorszakának. A Flag gondolatiságából kiindulva akár a színtiszta popzene felé is fordulhatott volna, ehelyett viszont egy egészen más utat választott, nevezetesen egy olyan elektronikus zenei vonalat, mely pszichedelikus alapokra épít absztrakt zenét, s mindezt vallási, de legalábbis filozofikus tartalommal ruházza fel. Ez a meghatározás eléggé homályos, pontosítsuk tehát: a Pocket Universe nem más, mint egy óda az univerzumnak.
Ez egyrészről műfaji szinten is igaz. A space trance korábban talán nem is létezett műfaját képviseli a Yello ezen a lemezen, méghozzá szokatlan magabiztossággal. Másfelől ez a stílus térfeléről közelítve is igaz: a nyolcvanas évekből ismerős játékosságot itt a megfontoltság cseréli le, a populáris felhangot pedig teljes mértékben, és ismételten az undeground lendülete. Az egyik legszembetűnőbb újdonság Dieter Meier felértékelődő szerepe: a bajszos fickó bariton hangszalagjaival már a korai lemezeken is borzolgatta a kedélyeket, akkortájt viszont brillírozása kimerült a pörgős rap és/vagy a jópofa dalszövegek formájában. Tehetsége itt teljesedik ki megdöbbentő mértékben (és mélységekben): a Pocket Universe két versszámot is tartalmaz, melyek filozófiai emelkedettségű (és megjegyzem, enyhén közhelyes szófordulataik ellenére nagyon érdekes!) eszmefuttatások: a világegyetem, a vallás, a fizikai energiák és a misztikum kapcsolatát vizsgálják. A szimfonikus ambient zenével kísért versszerű szövegek a korábbi Yellótól homlokegyenest eltérnek.
Ezen kívül viszont a Pocket Universe egészének gondolatisága is újszerű. Az ambient műfajában gyakori, számok közötti összemosódásokkal épül fel a lemez, mely ezáltal bő egyórás, szünet nélküli utazássá válik. A stafétabot elsősorban az uptempo kezében van: elvont technózene keveredik a pszichedelikus-progresszív töltettel, melyet egyházi kórusének és mély loopok kísérnek. A sokrétű absztrakt textúra legizgalmasabb tulajdonsága mégsem az összetettségében keresendő, hanem abban, hogy a Yello korábban megismert popzenei és médiacentrikus gondolkodásmódja miképpen jelenik meg egy ilyen, feltűnően nem populáris anyagban. A kemény trance-et és a rituális ambient képeket ugyanis egyaránt átlengi egyfajta földi energia, mely hol egy-egy dallamban, hol a dalszövegekben mutatkozik meg, és melyek mind azt szolgálják, hogy a Pocket Universe valójában ne űrutazássá váljon, hanem nagyon is földi csillagbámulássá, egy hosszú elmélkedéssé a felettünk elterülő éjszakai égboltról.
A Pocket Universe aktuális és egyben örökérvényű album volt. A '97-ben javában dúló technóhullámba tökéletesen illeszkedő, ugyanakkor abból mégis kissé kilógó lemez filozofikus felhangja ellenére kiváló "bulialbum" is volt, bár elvontabb hangvétele miatt nem vált klubkedvenc lemezzé. Örökérvényűsége viszont magától értetődik: az ember határainak feszegetése az emberiség legizgatóbb kérdése, melyet a Yello egy tőle szokatlanul mély, s egyben nagyon is élvezetes munka formájában adaptált, mely bátran csent el néhány elemet a kísérleti és a mainstream zenéből egyaránt. Külön említést érdemel Stina Nordenstam norvég énekesnő, aki a To The Sea című számon tökéletes választásnak bizonyult a Yello excentrikus világához.
A Pocket Universe után ritkulni látszottak a Yello-kiadványok. A Motion Picture-t nem számítva hat évvel később The Eye címen adtak ki egy újabb anyagot, mely leginkább a nyolcvanas évekbeli hangzásvilág és a Pocket Universe ötvözésének, de leginkább egy félerős, jellegtelen, bár helyenként rendkívül kellemes albumnak nevezhető. Idén, 2010-ben pedig a duó fennállásának harmincadik évfordulójára összehoztak egy új albumot Touch Yello címen. Ez a korong leginkább egy summázásként értékelhető: a tizennégy szerzemény sorra veszi azt az eklektikus pályát, amelyen Boris Blank és Dieter Meier három évtized alatt végigmasírozott.
A Yello ma, harminc év távlatából nem sokkal volt több egy átlagosnál némileg klasszabb, és a média által szokatlanul kedvelt synth-popcsapatnál, akikről mellesleg, mintegy zárójelben szokás elmondani, hogy tettek olyan kirándulásokat is, mint a Pocket Universe. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy a mondás, mely szerint a csúcson kell abbahagyni, az ő esetükben a következőképp lehetett volna felírható: a csúcson sem késő újrakezdeni.
***
Kapcsolódó szakirodalom:
Kömlődi Ferenc--Pánczél Gábor: Mennyek Kapui, 154-167. oldal.
