MoeskoMusic - ambient blog

(HUN) Magyar nyelvű ambient zenei blog kritikákkal, interjúkkal, mixekkel, valamint mindenféle földi és földöntúli jóval.

(ENG) MoeskoMusic is a Hungarian ambient music blog with reviews, interviews, podcasts and many other things from behind closed eyelids.

Friss topikok

  • GTJV82: Én ezt miért csak most fedeztem fel?! :) Nagyon jó!!! (2014.05.07. 08:46) Maitreya: .74
  • GTJV82: Érdekes, nekem meg pont ilyen bealvós/álmosító hangulat jött le róla. :) Persze attól még nagyon s... (2014.05.07. 08:46) Orbit Over Luna: Transit
  • Werewolfrulez: @Moesko: Ez legyen a legnagyobb gond a világon :D (2014.04.22. 23:52) Anne Chris Bakker: Reminiscences
  • GTJV82: Ez is egy hazai album, ajánlom mindenki szíves figyelmébe: stereomantra.bandcamp.com/album/magic-... (2014.04.16. 08:45) HAZAI LOOPOK
  • pszichedeliksiheder: Még annyit fűznék hozzá amellett, hogy zseniális lemez; a World of Sleepers után ez lett volna a k... (2014.03.25. 12:55) Carbon Based Lifeforms: Twentythree

2011.01.06. 09:40

Greg Haines: Until The Point Of Hushed Support

Greg Haines: Until The Point Of Hushed Support

2011.01.06. 09:40 Moesko Szólj hozzá!

Greg Haines abba a többnyire fiatal zenészekből álló csoportba tartozik, akik az ambient műfaj egyik legfrissebb és legizgalmasabb alfaját, a modern classicalt képviselik.

Jóhann Jóhannsson, Rafael Anton Irisarri, Peter Broderick, Hildur Guðnadóttir és Clem Leek mellett - többek között - Haines az, aki a zongora, a különféle vonósok, az orgona és más hagyományos hangszerek újszerű megszólaltatásával egy egészen másfajta megközelítését adják a komolyzenének. Emlékezhetünk még a nemrégiben elemzett Olan Mill-lemezre, ahol  alig néhány hangszerrel varázsoltak egy ámulatba ejtően szétáradó hangfolyamot, köszönhetően a megfelelő helyszínválasztásnak (templom) és a kreatív hangelosztásnak (a visszhangok felfokozása).

Haines a lemez nyitánya, de még a róla készült fénykép alapján is egy csendes, visszafogott srácnak tűnik. Alig hallható, szinte csak jelzésértékű zongoradallammal indít, amúgy csak a véletlen szervezőerejével. Koordináták nélküli dimenziót nyit meg, és a lemez során ő maga próbál felvázolni néhányat. Az albumból már a második számtól kezdve mérhetetlen erőfeszítés és fájdalom sugárzik, melyet a csendesebb, tompított visszhangszerűen felépített átvezetők ellensúlyoznak. Megoldás nincs, de megnyugvás legalább lehetséges. Az album háromnegyed órás hossza alatt folyamatos harcban áll harmónia és káosz, Haines pedig a két őselem közötti feszültség fölött kérlelhetetlen kitartással próbál úrrá lenni a művészet erejével. Az utolsó tételben végül mintha megszületni látszana az egység, az égbekiáltó vonósok megvillantják az isteni szikrát, elhozzák a katarzist, és hallgató legyen a talpán (vagy épp az égben), aki higgadtan úrrá tud lenni önmagán.

Most pedig olvassátok el Bődi Balázs szubjektív kritikáját is. Balázs a 2010-es kiadványok közül Greg Haines munkáját ítélte a legjobbnak.  

Egyik nap a másik után. A mai nap is ilyen volt, csak egy hétfő, amelyet mindig a kedd követ. De már csak néhány perc, és lassan ez is a múlthoz tartozik majd, és tegnappá porosodik.
Késő este van. Egyedül a szobában.
Az ember ilyenkor már fáradt terhet hordoz, és nincsenek elvárásai sem az elmúlt, sem az előtte álló idővel szemben. Úgy telt el, és ugyanúgyúgy telik el majd most is, mint ahogyan szokott minden héten... nyomtalanul.
A fiókban matatunk, hátha találunk valamit, talán zenét vagy bármi egyebet, ami gyógyír erre az üres állapotra. Minden tárgy hidegen köszönti az érintésünk, de valami pulzál és megragad. Nem fogjuk meg, mégis: ujjak nélkül kapaszkodik belénk, és nem enged. Beletörődünk. Nem a borító súlyát érezzük a kezünkben, amikor a szemünkhöz emeljük, hanem az elrendelés győzelmét.
Until The Point Of Hushed Support... azt hinnénk: ilyen szépséges címmel egy album már csak csalódást okozhat, ha meghallgatjuk. Mert összeolvasva a betűket, valamiféle csodát várunk, de mégis érezzük, óvatosnak kell lennünk: hiszen az egész világ már csak megtévesztés és áltatás... és ettől a megszokástól csak hidegen, félve adjuk át a korongot a lejátszónak, és nem merünk hinni: a varázslat elkezdődött.
Inkább felkészülünk mindenre, ami jöhet, mint amikor elsőként találkozunk a  szerelemmel, és többnyire az első szerelemnek már csak ez a két sors jut: vagy csalódással józanít, vagy felülmúlja minden várakozásunkat, és repít az égig, ahová már a képzelet sem ér el.
Greg Haines albuma sem más történet, mint egy ilyen érzelem története.
Kétféle sorsa van. Tartunk tőle és okot ad rá, vagy hiszünk benne és meghálálja.
Megosztó zene lehet ez, nem mindenki állhat készen a befogadására.
Persze talán minden zene megosztó, hiszen nincs az a perifériákon otthonosan mozgó, elvont muzsika, az az őrült csattogás, vagy rózsaszín műanyagba csomagolt giccs a fülnek, ami ne ragadná magával a sokszázezerből legalább egy hallgatóját. Lesz, aki majd kockára hajtogatja a lemezt, miután meghallgatta, és szobai dísznek használja, de azok, akiknek birtokukban van az érzékenység, a szépség iránti alázat, vagy legalább az abba vetett hit: nem fog csalódni. Nagyon nem fog. Hiszen nem is sejthetjük milyen érzékeny kapcsolat bontakozhat ki a zene és közöttünk, az album alig negyvenhét apró perce alatt: maga az egymásratalálás.
Halkan megbújó harmóniák, éles hegedűsírás, mélyről feltörő, vagy sokszor mindvégig a háttérben morajló organikus hangok éreztetik velünk: lassan, észrevétlen átöleltük a zenét, a külső kérget itt már régen elhagytuk, áttörtük a burkot, amiről minden más csinnadratta lepattan. Megmagyarázhatatlan burok ez, ami most átszakad, intuíció által érezni csak: itt most valami jelentős történik.
Itt a hangokat nem összetákolták, és az éleit, pozdorjáit nem utólag korrigálták csiszolóvászonnal, hogy szépen, simán össszeálljanak szép, sima zenévé.
Itt valami megszületett, akár egy sárkány a tojásából egy Boris Vallejo-festményen.
Megszületett, és élni akar, varázsolni... varázsolni és tüzet okádni a hideg, ködös esténkbe.
Folyik a zene, hullámzik a test, íve van a hangoknak. Nincsenek már sarkok, szélek, éles tárgyak a szobában, sem ablakok résein beszivárgó, külső zajok.
Nem érdemes számokra, részekre bontani a lemezt, vagy ha érdemes is, hát nem méltó.
Mert itt a hallgató eggyéválik a sötét térrel, ami az esti szobát kitölti, kiszivárog vele a kulcslyukon, és addig merészkedhet most, ameddig még soha, semmikor nem tehette.
A sok vonós között egyszerre csak csengő köszön be a távolból, vagy nem is! Közelről szól! Vagy mögülünk... nem érzékelni már a valós teret. Ez az album elbűvöl az első perctől, és nem csettint senki: "ébredj!"
Csak a lemezjátszó pittyen és jelez: késő van már, ideje felébredni... és aludni menni...

_______________
Látogass el Greg Haines honlapjára ITT.

Címkék: kritikák 2010 bődi balázs greg haines sonic pieces modern classical

A bejegyzés trackback címe:

https://ambient.blog.hu/api/trackback/id/tr222992711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.