MoeskoMusic - ambient blog

(HUN) Magyar nyelvű ambient zenei blog kritikákkal, interjúkkal, mixekkel, valamint mindenféle földi és földöntúli jóval.

(ENG) MoeskoMusic is a Hungarian ambient music blog with reviews, interviews, podcasts and many other things from behind closed eyelids.

Friss topikok

  • GTJV82: Én ezt miért csak most fedeztem fel?! :) Nagyon jó!!! (2014.05.07. 08:46) Maitreya: .74
  • GTJV82: Érdekes, nekem meg pont ilyen bealvós/álmosító hangulat jött le róla. :) Persze attól még nagyon s... (2014.05.07. 08:46) Orbit Over Luna: Transit
  • Werewolfrulez: @Moesko: Ez legyen a legnagyobb gond a világon :D (2014.04.22. 23:52) Anne Chris Bakker: Reminiscences
  • GTJV82: Ez is egy hazai album, ajánlom mindenki szíves figyelmébe: stereomantra.bandcamp.com/album/magic-... (2014.04.16. 08:45) HAZAI LOOPOK
  • pszichedeliksiheder: Még annyit fűznék hozzá amellett, hogy zseniális lemez; a World of Sleepers után ez lett volna a k... (2014.03.25. 12:55) Carbon Based Lifeforms: Twentythree

2009.10.28. 20:00

Shpongle: Ineffable Mysteries From Shpongleland

Shpongle: Ineffable Mysteries From Shpongleland

2009.10.28. 20:00 Moesko 18 komment

A 2005 késő tavaszán nagyot robbant harmadik lemez után joggal hihettünk, hogy a Shpongle befejezte példátlan pályafutását. Bár sem Posford, sem Raja Ram nem erősítették (ugyanakkor nem is kifejezetten cáfolták) a feltevést, az árulkodó cím (Nothing Lasts... But Nothing Is Lost - a továbbiakban Nothing Lasts...) mindenesetre sokak számára egyértelmű kételyre adott okott. Számomra is. A Shpongle három albumból álló diszkográfiája leírhatatlan hatást gyakorolt spirituális és muzikális fejlődésemre, gyakorlatilag ronggyá tekergettem az összes korongot (még a félerősre sikeredett remixgyűjteményt is), így aztán joggal merült fel bennem (is) a kérdés: van-e élet Shpongle után?

Persze, hogy nincs. Ezt ők is tudták, így hát nem is húzták túl sokáig a mézesmadzagot, jól bejelentették, hogy kész a negyedik lemez, jól kitűzték a premiert, de ami még meglepőbb, jól be is tartották! Négy és fél év elteltével tehát megszületett a véleményem szerint eleddig makulátlan pályafutás következő állomása. Mielőtt részletesebben is elidőznénk ezen az állomáson, vegyük sorra a korábbiakat - szükség lesz rájuk a mostani befogadásához és megfelelő értelmezéséhez. 1998 őszén indult útjára az ambient tengerén egy egészen újfajta pszichedelikus hajó, melynek kapitánya - és akkor még egyetlen utasa - a Shpongle volt (bár ide sorolhatjuk például a Saafi Brotherst is). Ahhoz azonban, hogy ez a hajó útnak indulhasson, előbb még meg kellett születnie több mázsányi goa-trance lemeznek, majd az ezekből transzformálódott Mystical Experiences című dolgozatnak. Az Infinity Project néven futó formáció tette meg az első lépést az agycsavarós uptempo és az elszállós downtempo összemosására, a kettő egyvelegéből pedig megszületett a psychedelic ambient, mely a goa legkülönfélébb jegyeit és pszichedelizmusát az ambient, alapvetően belassult taktusaival ötvözi.

Maga a Shpongle 1996-ban tűnt fel először különféle válogatáslemezeken, az első hivatalosan megjelent Shpongle-darab pedig a Rumour Of Vapours (Vapour Rumours) volt. Ezt követte a Behind Closed Eyelids, majd a több mint húszperces ...And The Day Turned To Night című opusz. A fent említett három mesterremek kiváló ajánlólevélnek bizonyult, az Are You Shpongled? így bombaként robbant az évezred végén. Már a felütés letagadhatatlan jeleit mutatja a készítők, főleg Posford goás múltjának, aki ekkorra már két egészestés hallucinogén úton volt túl. A révületet viszont kiválóan egyensúlyozta Raja Ram briliáns fuvolajátéka, valamint a gyönyörű, misztikus-orientális szőnyegek, melyekkel a készítők zsigeri profizmussal bolondították a hét szerzeményt. A siker magyarázata egyszerű: korábban még senki nem csinált még csak ehhez hasonlót sem, ennélfogva pedig kérdéses is volt, hogyan tovább.

A három év múlva elkészült folytatás bizonyos vontkozásban ugyanazt próbálta megvalósítani, mint amit '98-ban sikerült: elmosni a határokat a műfajok között, méghozzá úgy, ahogy ezt senki sem tette azelőtt. A goa és az ambient bevétele után a Shpongle a világzenét célozta meg. Már az első lemez is tartalmazott világzenei elemeket, ám ezek főleg csak a bódító fuvolajátékban kerültek előtérbe. A Tales Of The Inexpressible pedig komolyan gondolta a világzenét. Ennélfogva szinte a felére csökkent az elektronika (arányosan, technikai, a lemezen nem hallható szempontból persze lehet, hogy megduplázódott), és sokszorosára hatványozódott a hangszeres játék. A korongon felcsendülő első dallamot egy gitár szólaltatja meg, fuvola vezeti az epilógust, közte pedig főleg ezek variációi és dobok szolgáltatnak masszív élőzenei beütést. Ami azonban még ennél is szemet (fület) szúróbb: a vokalisták. Posford összehaverkodott egy Michelle Adamson nevezetű kurvával*, és úgy vélte, jó hangja van (Posford egyetlen súlyos baklövése egész karrierje során). Tévedett, de a helyzetet egyrészről saját maga orvosolta, köszönhetően a torzító berendezések tömkelegének, melyeket azóta is előszeretettel használ, ha Miss Adamsonról van szó (ez bölcs döntés), másrészről pedig egy másik csaj is beszállt a buliba, név szerint Abigail Gorton, aki viszont maga a tömör gyönyör.

Ha tehát az első lemez az ambient kereteit feszegette (és a goa volt a feszítővas), akkor a második ugyanezt tette, csak az ázsiai és dél-amerikai zenehagyományok is jelentősen besegítettek. Az időnként konkrét karneválhangulatú darabok egy, az Are You Shpongled?-től gyökeresen eltérő univerzumot építettek fel (és ezzel meg is osztották a hallgatóságot), ám a többség (én is) mégis úgy vélte, ismét egy hibátlan gyöngyszem került ki a Twisted égisze alól. A tény viszont, miszerint a Shpongle erőteljesen szimpatizál a populáris irányzatokkal, már ekkor kétségbe vonhatatlanná vált. Ez főleg azért volt nehezen befogadható, mert a '98-as nyitány ellenállhatatlan varázsát - többek között - épp az underground jellegből fakadó szokatlanság és besorolhatatlanság adta.

Négy év telt el, majd 2005-ben végre megérkezett a harmadik epizód is. Ambient, goa, világzene megvolt - és most? Műfaji tekintetben a harmadik album semmiképp nem nevezhető továbblépésnek, a Nothing Lasts... ugyanis ezúttal önmaga, vagyis a Shpongle kereteit feszegeti. Ez egyrészről félrevezető kijelentés, mivel hangzásban egy, a 2001-es elődhöz hasonló vonalat üt meg, holott a legkevésbé sem tekinthető a folytatásának; másrészről pedig érdekes gondolatmenet elindítója lehet, ugyanis a Shpongle - bátran kijelenthetjük - ekkora már önálló irányzattá (ha nem is műfajjá) nőtte ki magát az elektronikus zenében, ebből következően pedig a Nothing Lasts... ezt az irányzatot árnyalja tovább, s gazdagítja páratlanul gyönyörű részletekkel.

Ismét sok az élőzene (már van cselló, zongora, meg amit akarsz), ismét sok a vokál (Abigail Gorton ezúttal már Hari Om művésznéven), az újítás ezúttal legfeljebb az Ott által képviselt psychedelic dub beemelése (a The Stamen Of The Shamen című számban konkrét effektekkel is megidézve Ott sajátos hangzását). Ami viszont előrelépést jelentett, az az elektronika. Továbblépésnek aligha nevezhetnénk, az első lemez ugyanis szintén csordultig telt vele (ugye mindenki emlékszik még a Behind Closed Eyelids utolsó perceinek hangorgiájára?), előrelépésnek viszont mindenképp, Posford ugyanis egészen másképp használja itt az elektronikát, mint azt hét évvel korábban tette. Zárójelben persze meg kell jegyeznünk, hogy a Shpongle zenéje a harmadik albumhoz elérkezvén annyira összetetté vált, hogy gyakorlatilag lehetetlen is elemeire bontani. Úgy vélem, ízlésfüggő, hogy ez a néhol rendkívül zsúfolt hangkavalkád jónak nevezhető-e, az azonban vitathatatlan, hogy technikai szempontból példaértékű. Minden elem a helyén van, kristálytisztán szól valamennyi apró effekttől kezdve a legnagyobb gongig bezárólag az összes tónus, méghozzá zseniális egymásmellettiségben. Ekképp vizsgálva a dolgot a Nothing Lasts... tehát az addigi legösszetettebb, legbonyolultabb Shpongle-album, dacára annak, hogy populáris átitattól már ez sem mentes (a The Stamen Of The Shamen ismét azt a karneválhangulatot eleveníti fel, amelyet már négy évvel korábban a My Head Feels Like A Frisbee vázolt).

Itt most érdemes megállnunk egy pillanatra, a kérdés ugyanis, miszerint a Shpongle eszeveszett ambient műfajtágítása nem csapott-e át az ambient határainak átlépésébe?, cseppet sem bagatellizálható. Egyértelmű válasz (igen/nem) pedig szerintem nem is írható fel: franc tudja. De szabadjon megjegyeznem, ha a Shpongle második vagy harmadik lemeze átlépte az ambient kereteit, akkor az első is átlépte műfaji szempontból, ugyanis masszív basszusalapokkal kevert elektronika már az Are You Shpongled? számain is gyakran fordult elő. A Tales Of The Inexpressible és a Nothing Lasts... ilyen szempontból véve tehát nem nevezhető kevésbé ambientnek, mert tengernyi ambient előadó használ keleti hanghatásokat, énekesnőket, gitárt, fuvolát, dobot. A karneválhangulat már más tészta. A hangulat nem műfaj kérdése, csak egy gyakran előforduló elem, melyet a műfaj hordoz vagy hordozhat. Példának okáért érdemes megvizsgálni a hamradik korongon felcsendülő Nothing Lasts... - Shnitzled In The Negev - ...But Nothing Is Lost számhármast (6-7-8. track), mely szerény véleményem szerint egyébként a legjobb, melyet a duó valaha alkotott. A rendkívül keményen szóló dobokra megszámlálhatatlanul sok effekt mellett egy lenyűgözően elterülő, panoramikus loop is épül, mely nélkül a számhármas vizionáris jellege erősen megkopna. Na már most ez a három darab műfaji szempontból már csak igen bajosan sorolható az ambient tankönyvben megfogalmazott definíciójába (ilyen persze sosem volt neki). A dob alapján a műfaj beazonosíthatatlan (leginkább egy mély, törzsi rítus képeit mutatja), az effektek alapján sokkal inkább trance, az agyonfacsart acidos magasok pedig csak még tovább nehezítik az összképet.
Tulajdonképpen bármelyik Shpongle-darabot elővehetnénk a most következő tétel igazolására, de ennyire szépen egyikre sem írható fel a képlet: a Shpongle műfajilag nem besorolható. A Shpongle nem ambient zene, és ha most nem az, máskor sem volt az. A zsenialitása épp ebben gyökeredzik.

Most pedig elérkeztünk az aktuális, negyedik nagylemezhez, melynek már a címe egy erőteljes túlzást vizionál: Ineffable Mysteries From Shpongleland (Shpongle-föld leírhatatlan misztériumai). E négy szó rögtön belecsap a lecsóba, és kimondja, hogy ennél shpongle-ösebb lemez még nem volt (nem így direkt, de...). Feltűnhet, hogy a maszk is eltűnt, mely az év során a duó védjegyévé vált. Helyette a Storm Thorgersson tervezett köntösbe bújtatva kapjuk kézhez az új anyagot.

A felütés aztán igazolja is Posfordék véresen komoly szándékát, miszerint ők most jól az otthonunkba varázsolják Shpongle-földet. Keleties beütéssel indul az Electroplasm, meg nagyon határozott dobkiállással, és ezt a nagyon (túl?) határozott vonalat viszi tovább. Ami nekem első hallgatásra már itt feltűnt, az később sajnos kegyetlenül be is igazolódott: ez már nem a szenvedélyből játszó Shpongle. Ez már nem a spirituálisan az egekbe repítő, játékos megoldásokkal bűvészkedő, álomszerű Shpongle. Az Electroplasm már a lemez elején elviselhetetlen mértékig fokozza a ridegséget, mely jórészt az elektronika ízléstelen alkalmazásának tudható be: az eltorzított gitár, a Raja Ram-féle prütty-klatty, melyek korábban oly remekül olvadtak bele a számok mágiájába, most önmaguk paródiájává válnak. Ismét felcsendül a csűrt-csavart acid effekt, mely korábbról már ismerős lehet, meg van vonós is... de valahogy nem az igazi. Nem áll össze a kép, ami rögtön az első számnál gáz! (Csak emlékeztetőül hallgassuk meg az előző három korong nyitó tételét, és hasonlítsuk össze az Electroplasmmal!)

A Shpongolese Spoken Here a fent leírtakat erősíti: glitchelős, egyébiránt teljesen öncélú felvezetője tovább jegeli a hangulatot, és mindenféle spiritualitást kiöl a légkörből. Elszomorító. Elszomorító, mert a Shpongle a töménytelen mennyiségű elektronika ellenére is a valaha készült egyik legspirituálisabb, legemelkedettebb zene volt, amelyet valaha hallottam. Ennek itt a nyomát sem érezzük. A négynegyedes lüktetésnek induló Shpongolese egyébként nem is olyan rossz, a második szakaszban hallható fura dubja helyenként fülbemászó, de sajnos túl hosszúra nyújtott, és teljességgel személytelen.

Egészen eddig a pontig nem éreztem, hogy az album megszólalt volna. Profi hangtechnika, az van, ahogy Kaszi is írta, nem kell kedvelni ezt a stílust, hogy ezt valaki leszűrje a hallottakból, a zenészek viszont az első két számmal nem szólítják meg a hallgatót. Shpongleland idáig aligha nevezhető turistacsalogató bolygónak.
Szerencsére a Nothing Is Something Worth Doing felold minden eddigi közönyt. Lírai gitárjátéka és dallamvilága végre kinyitja a kaput Posfordék felé. Mesterien felépített, érzelmes darab, mely a korábban készült hasonló beállítottságú szerzemények (főleg a Once Upon A Time In The Blissful Awareness) mellett a 2007-es Younger Brother akusztikus mentalitását is határozottan felidézi. Nem is annyira Shpongle, mint inkább YB-jellegű, mintha csak a Your Friends Are Scary dobritmussal ellátott továbbgondolását hallanánk. Mindenhogy is - remek szerzemény!

Továbbhaladva az érzelgős vonal ismét háttérbe szorul, és felcsendül a címadó szerzemény. Alapvetően ember-idegen témákkal van dolgunk ezúttal is, az Ineffable Mysteries azonban - ellentétben a nyitó számokkal - működik. Sámánisztikus atmoszférája, hipnotikus hangképei elcsavarják a hallgató fejét, összezavarják az agy idegi kapcsolásait, felfordítják a világot. Helyén van az elektronika is, pedig van belőle bőven.

Ezt követi az album mértani és hangulatbeli csúcspontja, az I Am You, a leghosszabb opusz a lemezen (majdnem 12 perces!). Nekem ekkor tűnt fel először, hogy a női (meg úgy alapjában véve a természetes) vokál eleddig rendkívül kevés volt a korongon, még ha az Ineffable Mysteriesen kántált is egy kicsit egy indiai pasas. Hari Om velőkig hatóan szép áriáiról ezúttal sajnos le kell tennünk, és be kell érnünk Michelle Adamson - szerencsére ügyesen - agyontorzított vernyogásával, mely Posford beavatkozása után meglepően jól funcionál! Az I Am You nem kevésbé. A szám első kétharmadának vérbő, tomboló építkezése egész egyszerűen zseniális, és a fene egye meg, ezt csak tetézi Adamson You are the divine mothers inside me sora. Mikor az album ezen pontjához érkeztem, már-már el is felejtettem a vérszegény indítást, és kishíján elkönyveltem hibátlannak. Az illúzió hamar lelohadt: az oly gyönyörűen építkező I Am You sajnos túlépítkezi magát, és egy ügyetlen, négynegyedes elektro-vinnyogós orgiába csap át. Igazán kár érte, mert a felvezetés bámulatos.

A harmadik lemezt idézve viszont elmondhatom: még nincs minden veszve! A korong legszebb pillanata következik, mikor belép a helyiségbe egy láthatatlan ember fluoreszkáló szmokingban. Az összetéveszthetetlenül posfordi introdukció és a cselló lassú, majd egyre gyorsabb sodrásba csap át, míg végül egyszer csak robbannak a dobok, és minden eddiginél keményebb zúzás veszi kezdetét, mely végre, igen végre! nem rombol le mindent, épp ellenkezőleg, óriási katarzis élményéhez vezet.

Ehhez képest, de önmagában is egy kicsit vérszegény a No Turn Un-Stoned, mely a "már majdnem" csapdájában vergődik végig, aztán mégsem sikerül nagyot, csak kicsit szólnia. Adamson is olcsó, a hangszeres játék is. Gyengécske darab a remekművé válás ki nem használt lehetőségeivel. Kár.

Ami viszont ezt követi, az egy vicc. Arra, hogy ez a Walking Backwards Through The Cosmic Mirror mi a francot keres itt, a nagyon sokadik hallgatás után sem sikerült rájönnöm. Még középszerűnek is alig nevezhető house jellegű ocsmányásggal zárni egy Shpongle-lemezt olyan orbitális nagy hiba, ami számomra megbocsáthatatlan, főleg ha előveszem az elődöket: mind a három korábbi album profi struktúrával építette fel a számokat a végső nagy dobásra, hogy a hallgatót az egeknél is magasabbra repítse - ezzel ellentétben itt teljesen leereszt a lufi. Döbbenet.

Különös, de sajnos fentiekből könnyedén levezethető tény, hogy megszületett az első, komplex egészként értelmezhetetlen Shpongle-lemez. Ha ugyanis összességében vizsgáljuk, akkor egy nagy káoszt látunk, meg néhány virágszálat a szemétkupacok között. Sajnos ezt a képet sugallja Simon Posford és Raja Ram negyedik közös vállalkozása: egy teljességgel elembertelenedett világban való vergődést. Gondolatnak érdekes, hallgatni néha nagyon fáj.

Elemeire bontva már annál érdekesebb anyagot hallhatunk, melyben nagyon sok, talán minden eddiginél több ötlet van; ezek máshol, más megvalósításban óriásit dobbanthattak volna, így viszont sajnos agyonnyomják egymást.
Több hallgató véleményével ellentétben semmivel sem érzem populárisabbnak ezt az albumot, mint a többit, sőt e tekintetben még egy kis visszahúzódást is érzékelek (közhelyes énekszöveg van, de más egyéb nincs). A hibát én nem itt véltem felfedezni, sokkal inkább a tisztázatlan alkotói szándékban. Egy oroszországi fellépés előtt adott interjúban Raja Ram fogalmazott meg egy nagyon fontos mondatot: "we are in the FUN business", vagyis mi a szórakoztatóipar részesei vagyunk. Nos igen... Ugyanakkor a Shpongle mindig is rétegzene volt, nagyon egyedi megoldásokkal és gyakran a legkevésbé sem közönségbarát elképzelésekkel, mely ugyebár állandó jelzője is lehetne a különféle - nem kommersz - elektronikus zenei válfajoknak. Ez a kettősség eleddig cseppet sem ütközött ki a duó zenéjén: fun business volt a Tales Of The Inexpressible is, és a Nothing Lasts... is, abból viszont a deluxe változat. Ez talán az agyukra ment, az asztalra csaptak, és úgy gondolták, a francba is, kemény fiúk hírében állunk, hát mutassunk meg, hol van Shpongleland. Az asztal lábai sajnos meginogtak - ez túl erős volt, mi inkább a csapást éreztük, mintsem magát Shponglelandet.

A másik oldalról nézve viszont ismét gazdagabbak lettünk néhány kurva nagy csodával. Minden fent felrótt visszássága ellenére úgy gondolom, amíg a Shpongle képes létrehozni olyan felfoghatatlan értékeket, mint az Invisible Man In A Fluorescent Suit vagy a Nothing Is Something..., nem kell félteni a fiúkat.

Az album nálam hét pontot kap a tízből. A kritika alapján talán negatívabb summa lenne releváns, de le sem tagadhatnám, hogy sok hallgatás után is nagyon élvezem az Ineffable Mysteries From Shponglelandet. Simon Posford egyelőre még van akkora istencsászár, hogy egy több sebből vérző albumot is toronymagasan szarrá hallgathatóvá tegyen. Ezt a lemezt ugyanis lehet úgy is hallgatni, hogy tízből tizet adjon rá az ember. Csak én ilyen kukacoskodó vagyok most. Nézzétek el nekem.

_______________

* Már nem emlékszem, miért voltam berágva Michelle Adamsonra, amikor ezt a cikket írtam. Biztos megvolt az oka, de lehet, hogy nem volt. A szót mindenesetre nem húztam ki, de megbántam, hogy használtam, mert ha így is gondolom, nem ez a cikk a helye, hogy ezt leírjam. Ezúton elnézést kérek Adamsontól és az olvasóktól is.

Címkék: 2009 kritikák tanulmányok világjáró pályakép shpongle twisted records raja ram simon posford psychedelic ambient

A bejegyzés trackback címe:

https://ambient.blog.hu/api/trackback/id/tr912992648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gergő 2009.10.28. 23:46:27

Köszönjük! Minden szavával egyet kell hogy értsek

agolon 2009.10.29. 09:07:34

Én is vártam a lemezt, mint a messiást, aztán egyszer-kétszer meghallgattam, de nem hagyott mély nyomokot csak néhány darab, amiket te is említettél. De mondjuk ha részleteiben nézed, abban sem akkora lépés előre, mint amekkora az előző lemezek közt volt. Technikailag sem. Az elejéhez két dolgot fűznék hozzá. 1 Az In dub-ot és a Younger Brother második lemezt én hozzáfűztem volna a történethez, mert az előbbin játszott tudtommal először Simon gitáron lemezen, a másodikon tökéletesítgették az élőzene+elektronika keveréket szerintem a legjobban. 2 Vapour Rumours

Ismeretlen_47371 2009.10.29. 11:16:40

Agolon, a gitárt nem tudom, YB-t említettem, bár az élőzene-elektronika kombó szerintem legalább annyira tökéletes volt a Nothing Lasts... But Nothing Is Lost lemezen is. A Last Days Of Gravity helyenként könnyebben fogyasztható, de ennyi, nem tökéletesebb sztem. Vapour Rumours - ezzel a címmel már csak a nagylemezen szerepel, az Infinite Excursions című válogatáson, ahol először csendült fel, még Rumours Of Vapours néven fut. De odaírtam zárójelbe. :)

matte 2009.11.01. 02:27:50

http://www.twistedmusic.com/forums/viewthread/3674/P15/#17484

Ismeretlen_47371 2009.11.01. 10:20:21

asszem ezt a vitát a végtelenségig lehetne folytatni, de ugyanakkor azt is hiszem, hogy mostmár felesleges. tízből kilenc ember leszarja, hogy 320 kbps vagy audio CD. ha az mp3 ingyen van, ráadásul tíz perc alatt a tied lehet, akkor a fene fog CD-re költeni. a "file sharing is the best promotion"-nal ugyanúgy értek egyet, mint Posford, biztos a best, de CD-vásárlásra csak egy nagyon szűk réteget ösztönöz. viszont annyira hadd ne sajnáljam már őket, mikor egy kisebbfajta karnevált csődítenek össze az ozora nagyszínpadára, meg teltházas koncerteket adnak londonban. mikor a teljesen noname Irezumi nyafogott, azt mondtam: oké. most egy kicsit más a helyzet. én csak a magam nevében tudok nyilatkozni, az eddigi 5-ből három Shpongle-lemezt megvettem, a maradék kettőt majd valamikor.

pétör 2009.11.01. 20:23:50

posford olt azért a linkelt topikban :D

Ismeretlen_47371 2009.11.01. 23:19:42

ja... :)

Mex 2009.11.02. 01:58:58

Na én csak röviden most. Pár szám nagyon bejön, pár meg nem.. Nekem a többi albumon is vannak gyengébb részek. (Én spec örülök, h nincs pl ide is beerőltetve a karnevál érzés újra.)A nagy krix-kraxokat soha nem csíptem, így itt is az emészthetőbb dalokat preferálom. (Most a 3. megy, már repeatben vagy 5x, bejön) Illetve Shpongle nekem soha nem volt ambient. Még ha az szerteágazik sem. Igazából nem tudom megmagyarázni.. :) Viszont minek lekurvázni valakit akit nem is ismersz? Szvsz M. A. hangjával semmi baj nincs - az, h mire és hogyan használja az más kérdés. Meg a többi, sztem tőled tökre nem megszokott, hát khm.. csúnya szó? Nem haragszom, csak a te szókincseddel ezek bőven kikerülhetőek lennének. Persze te vagy "otthon", és nekem így is a kedvenc oldalam a blogod. Ja és 10/7

Ismeretlen_47371 2009.11.02. 07:55:49

Köszi, legközelebb (is) törekszem majd az eufémizumusra, most nem jött össze. Bocs. :) Kedvenc oldal, ó, hálás köszönet! :))

genome 2009.11.03. 00:47:29

na banyek, írhatom újra:) Szevasz Druszám!:) Szóval, mélységes döbbenettel olvastam a kritikádat!:) Az idő rövidsége miatt, csak az első trekk erejéig reflektálnék a leírtakra. Electroplasm: Kezdeném avval, hogy elektronika szerintem alig alig észrevehető itten, semmi túlsúlyt nem érzek, sőt! Azt a finom acides hangzást azt hiszem mindenki szeresse, nem érheti panasz:) A torzított gitárt pedig végképp nem találtam, itt valami súlyos elhallás lehet!:) Említetted Raja Raj prüttyögéseit, amik valójában mp-re hallhatóak, nem úgy, mint fuvolaszólója ill. felütései, ritmusa melyek többek között varázslatossá teszik ezt a világot. 7:00, 30mp-es ORGIA épül fel mesterien (szitár+Raja Ram) katarzis ezeregy sávon, bitang hangzás, libabőr, szavaiddal élve spirituálisan az egekbe repít és ott fent el is enged!:) A doboktól nekem kissé Pistolero érzésem támad... Mit várunk még két vagy több hangfaltól, jelenjen meg elöttünk hologramm formájában valami, mondjuk a borító?;) Ennyit lehet kihozni a hangullámokból..juujuujuujllllll;) Az oldalad továbbra is pazar!

ayad · http://www.ayadmusic.wordpress.com 2009.11.03. 15:43:42

Megvolt a koncert , meghallgattam az albumot, elolvastam a kimerítő kritikádat, :) és nemsokára megpróbálok én is beszámolni a blogomon! Az én érzéseim is elég ambivalensek, de tény, hogy egy Shpongle-koncertet egyszer az életben át kell élni. Már annak, aki szereti :)

agolon 2009.11.05. 09:19:01

Az MP3-CD topikra: anno az mp3-internet korszak előtt százezreket költöttem eredeti lemezekre. Utólag kibaszottul megbántam, mert nem egyszer lettem így átejtve.

Gergő 2009.11.08. 02:03:48

genome milyet oszt :D poén! ayad: halljuk! agolon: ?

Linux fan 2010.01.07. 22:49:54

A 'Legends of the Hidden Shpongle' dupla lemez vajon miért nem került említésre? Igaz, sose néztem utána, hogy ez mikor és hogyan készült, és most rákeresve sem egyértelmű, hogy ez valamiféle válogatáslemez? Mindenesetre erősen hallgatható kategória.

Ismeretlen_47371 2010.01.08. 12:34:27

Én még nem találkoztam ezzel a duplalemezzel. Mi az elérhetősége?

Linux fan 2010.01.18. 19:08:00

Nem emlékszem, már jó ideje megvan. Írok neked mailt.

Ismeretlen_163295 2010.06.27. 02:44:43

Hi! Szerintem Adamson nem 1 "nagy" énekes de nem kurva és Nálad (tudtommal) elismertebb zenész... 12 éve foglalkozom zenével, hobbi szinten dobolok, keverek. A blogodra véletlenül találtam (egyébkén teccik) és ezt nem hagyhattam szó nélkül úgy éreztem. písz

Ismeretlen_47371 2010.06.27. 08:31:42

Helló, Igazad van, én pedig elnézést kérek. A bejegyzés végéről idemásolom, hogy "Már nem emlékszem, miért voltam berágva Michelle Adamsonra, amikor ezt a cikket írtam. Biztos megvolt az oka, de lehet, hogy nem volt. A szót mindenesetre nem húztam ki, de megbántam, hogy használtam, mert ha így is gondolom, nem ez a cikk a helye, hogy ezt leírjam. Ezúton elnézést kérek Adamsontól és az olvasóktól is." Itt is elnézést kérek az elvakult ócsárlásért. (Mindazonáltal fenntartom véleményemet Michelle Adamson abszolút zéró tehetségéről, és ha elismert zenész, akkor ezt nagy tévedésnek vélem.)