Alig egy év telt el a svéd duó harmadik lemeze, az Interloper óta. Az új korong viszont nemcsak rövid elkészítési ideje miatt, de az új műfaj kapcsán is meglepetésként éri a hallgatót.

Daniel Segerstad és Johannes Hedberg kettőse 2003-ban termelte ki az első stúdióalbumot, mely a Hydroponic Garden címet viselte. A siker azonnali és előre kiszámítható volt: a pszichedelikus ambient nagyon rövid tündöklésének pont arra az időszakára esett ez a bemutatkozás, amikor a keleti hangmintákkal dolgozó Shpongle-, Shulman- és Entheogenic-koppincsok a kifulladás jeleit mutatták.

Megjelent viszont ezzel párhuzamosan a skandináv pszichedelikus ambient (nyitó darab: Ooze-lemez, 2001). Az északról induló irányzatot erősítő alkotók, többek között a Vibrasphere, Omnimotion, Matenda, Solar Fields, Healer stb. úgy leheltek új életet a megszületése után szinte azonnal ereszteni kezdő kisműfajba, hogy a keletről jövő mantrákat, szitárokat és autentikusnak szánt field recordingokat a skandináv természeti világra emlékeztető hangokkal helyettesítették. A poros indiai utcák és a misztikus templomok atmoszférája a modern civilizáció sterilitásának és a zord északi tájnak adta át a helyét, s ennek megfelelően a számok mechanikus zajokkal, vízcsobogással, szél- és hófúvással, és a dagályos hangcsokrok helyett letisztult, miniatűr részletekkel teltek meg (vagy épp üresedtek ki). Miképpen a keleties hangzású psyambnél a világzene, úgy a skandinávoknál - a floating ambient mellett - az acid volt az, ami a leginkább meghatározta az alkotók zenei világát. A magas, éles hangokkal dolgozó acid ugyanis kiváló kontrasztot alkotott a nem egyszer ridegnek és hűvösnek ható loopok vagy drone-ok mellett, mintha csak a napfényt reprezentálná az északi tundra felett. Az acid-beütésű psyamb legfőbb képviselője a Carbon Based Lifeforms volt. Ez a duó a legelső pillanattól kezdve tudatos hangsúlyossággal alkalmazta ezt a stílust.

Az első három Carbon Based Lifeforms-lemez egyfajta folytatólagos történetet alkotott. Ennek legfőbb jele volt, hogy a második korong (World of Sleepers) számlistája nem 1-ről indult, hanem felvette az első epizód fonalát, és a lemezen szereplő első tétel előtt a 12-es szám állt. Ugyanígy tett a harmadik album is. Mindazonáltal nem csupán ez jelezte az egységességet: a duóra jellemző sajátos hangzásvilág, jóllehet sokat formálódott 2003 és 2010 között, mindvégig megtartotta főbb pilléreit, többek között az acid beütésű dallamosságot, az éteri loopokkal harmonizáló vokálokat és az elégikus-melankolikus érzékenységet.

A Twentythree úgymond lenullázza az eddigieket: a borítón azt olvashatjuk, 01. Arecibo. A közel tízperces felütés dobmentes lebegése azt sejteti, hogy egyúttal új műfaj (vagy legalábbis alműfaj) is érkezett a negyedik koronggal. A psychedelic floating ambient tulajdonképpen már az ezredforduló óta létezik, a Healer néven (is) tevékenykedő Michael Andresen egyik fő szakterülete. Ahogy a nevéből is következik, a hipnotikusan lüktető dobokat száműzi, és valami mással helyettesíti. Nincs kikötve, hogy mivel, de leggyakrabban egy drone-jellegű hanggal vagy egy minimalista looppal. Ezt tette Magnus Birgersson is, aki már két ilyen jellegű Solar Fields-lemezt is készített (Extended; Altered). Birgersson emellett gyakorlatilag organikus szervvé varázsolta munkáit, főleg az Extendedet, s rendkívüli részletdazdagsággal felruházott dolgozata a legfontosabb elődök vagy kortársak (Future Sound of London, Shpongle, Ishq) stratégiáját követte.

Látszólag ezt tapasztalhatjuk a Twentythree esetében is, bár itt kezdettől fogva egyértelmű, hogy a számokon végigvonuló mély hanghullámok kapják a főszerepet, minden más csak statiszta. Drone-beütésű munkával van dolgunk, mely tompaságával és sötét tónusaival minden korábbi CBL-munkánál mélyebbre invitálja a hallgatót. Ha pedig a hallgató partner ebben, megfigyelheti, hogy szinte semmivel sem kevésbé mozgalmas a Twentythree nyolc tétele, mint a korábbi lemezek darabjai, csak egy újfajta közlésmódot választ a gondolatok és az érzelmek mozgósítására. Akár a korábbiakban, a hintajátékszerű hömpölygés, a néhány hangra redukált, mégis gyönyörű dallamok és a magabiztosan felépülő dinamika itt is elengedhetetlennek bizonyul. Voltaképpen a legfőbb különbség a korábbiakhoz képest a dobritmus hiánya. A legfőbb kérdés pedig, hogy tényleg hiányzik-e. Nos: kétségkívül időnként igen, valószínűleg azért, mert a duótól már megszoktuk. Az Arecibo rendkívül hasonló struktúra mentén épül fel, mint az első lemez nyitó tétele, a Central Plains. A hűvösen morgó loopokat trance-es acidhullámok kezdik körbeölelni, és végül, mint egyfajta kötelező jellegű beteljesedés, mint egy stabilitást adó alapszerkezet, megjelenik a dob. Ez az egyik leggyakoribb séma, mely mellett a Carbon Based Lifeforms éppúgy kitartott, mint bármely más kortársa. Eddig legalábbis, a Twentythree-n ugyanis egyáltalán nincs dob. És néha tényleg nem is hiányzik. A legjobb példa erre a harmadik darab (Somewhere in Russia), mely azon nyomban el is vesztené a varázsát egy dobhoz hasonlóan éles körvonalú elemmel.

A drone vagy a floating ambient ízlés kérdése. Egy biztos: az Ultimae Records köreiben aligha nevezhető rezidens műfajnak, így a svéd duó részéről mindenképp üdvös, hogy szélesíteni próbálják a repertoárt egy nagyon is jó, erős kiadvánnyal. Az új területen való tapogatózás bizonytalansága ugyanakkor még átszüremlik néhány számon. A lemez közepe - második harmada időnként szinte teljes érdektelenségbe (VLA) és dallamtalanságba (Kensington Gardens) fullad, melynek kísérleti jellegét talán érhetné dicséret is, ha nem egy CBL-albumon csendülne fel, melynek azért továbbra is maghatározó eleme a fogyaszthatóságot biztosító (vagy biztosítani próbáló) dallamosság. A lezárás szerencsére visszaidézi az album első három tételének egyedülálló varázsát, így pozitív befejezést tud adni egy nem kizárólagosan pozitív műfaji szárnypróbálgatásnak.

_______________
Az Ultimae Records hivatalos honlapján bele lehet hallgatni, és meg is lehet venni. Klikk.
Olvasd el az Interloperről írt kritikámat is, méghozzá itt.