MoeskoMusic - ambient blog

(HUN) Magyar nyelvű ambient zenei blog kritikákkal, interjúkkal, mixekkel, valamint mindenféle földi és földöntúli jóval.

(ENG) MoeskoMusic is a Hungarian ambient music blog with reviews, interviews, podcasts and many other things from behind closed eyelids.

Friss topikok

  • GTJV82: Én ezt miért csak most fedeztem fel?! :) Nagyon jó!!! (2014.05.07. 08:46) Maitreya: .74
  • GTJV82: Érdekes, nekem meg pont ilyen bealvós/álmosító hangulat jött le róla. :) Persze attól még nagyon s... (2014.05.07. 08:46) Orbit Over Luna: Transit
  • Werewolfrulez: @Moesko: Ez legyen a legnagyobb gond a világon :D (2014.04.22. 23:52) Anne Chris Bakker: Reminiscences
  • GTJV82: Ez is egy hazai album, ajánlom mindenki szíves figyelmébe: stereomantra.bandcamp.com/album/magic-... (2014.04.16. 08:45) HAZAI LOOPOK
  • pszichedeliksiheder: Még annyit fűznék hozzá amellett, hogy zseniális lemez; a World of Sleepers után ez lett volna a k... (2014.03.25. 12:55) Carbon Based Lifeforms: Twentythree

2009.12.27. 10:53

Hárommagvú sejt - Alexandre Scheffer (Cell) munkássága

Hárommagvú sejt - Alexandre Scheffer (Cell) munkássága

2009.12.27. 10:53 Moesko 3 komment

Az 1984-es születésű Alexandre Scheffer napjaink egyik legfelkapottabb chillout/ambient előadója, a felkapott szó pedig - aligha burkoltan - egyaránt értendő mind pozitív, mind negatív értelemben. A hetekben jelent meg az Ultimae Records gondozásában harmadik nagylemeze, mely a Hanging Masses címet kapta. Ennek apropóján készítettem egy összeállítást, melyben röviden ismertetem Scheffer eddigi munkásságát.

A srác - ahogy azt a nagy zenészek életpályája kapcsán megszokhattuk - már egészen fiatalon kapcsolatba került a zenekészítéssel. Zenész szülők mellett felnőve cseppet sem meglepő, hogy kis tizenéves korában már a helyi jazz zenekarban játszott, emellett különféle hangszerekkel ismerkedett, majd később a haverokkal alapított bandákban is aktívan tevékenykedett. A kezdetektől fogva vonzotta az elektronikus zene, illetve az élőhangszeres és elektronikus megoldások összeegyeztethetősége, ez pedig bemutatkozó lemezén egyértelműen kiviláglik.

Alexandre Scheffer kiváló szakemberektől kapta meg a kezdő löketet. Az ezredforduló után Vincent Villuis (ismertebb nevén Aes Dana) néhány barátjával megalapította az Ultimae Recordsot, és azon nyomban útjának is indította a Fahrenheit Project névre keresztelt válogatássorozatot, mely rövid időn belül óriási népszerűségre tett szert. Az akkor még rendkívül friss stílusirányzatnak számító psychedelic ambient egyik legpatinásabb kiadójává avanzsálva az Ultimae Records olyan pozíciót vívott ki magának, hogy akinek sikerült az égisze alá kerülni (akár csak egy, valamelyik válogatáson felcsendülő darab erejéig), gyakorlatilag a legbiztosabb beutalót szerezte meg a "hírnév" felé. Nem volt ez másképp a Cell művésznevet választó Schefferrel sem, aki a Fahrenheiten publikált - egyébiránt meglehetősen középszerű - számok után egyre gyakoribb vendégévé vált a psychedelic ambient jegyében megszülető válogatáslemezeknek, és egy-két év alatt az egyik legnagyobb húzónévvé vált.

A húzónév kifejezés természetesen semmiféle minőségbeli megítélést nem hordoz magában. Ha a 2001-2005 között készült Cell-munkák átlagos színvonalát nézzük, sajnos azt a következtetést vonhatjuk le, hogy legfeljebb a számok fele érdemes említésre. Akadnak persze kivételesen jók is - de hallgathatatlanok is ebben a periódusban. Tömör összefoglalásként útkeresésnek definiálhatjuk ezt az időszakot: Scheffer a négy év alatt nemcsak minőségben, hanem stílusokban is vándorolt, és hol a pörgős trance szinte változtatás nélküli lassításaként aposztrofálható psychedelic ambientben alkotott, hol a kommerszebb chilloutban, hol az orientális felhanggal jócskán átszőtt világban. Egy három részre tagolható stílusegység alakult ki tehát, melyek a következőképpen jellemezhetők.

1) Orientális spiritualitás. Szokás mondani, hogy a Shpongle volt az első, aki a világzenét (de legalábbis az eredeti közegétől többé-kevésbé erőteljesen eltérő zenehagyományokkal rendelkező kultúrát) beemelte az ambient zenébe, de persze ezt a kijelentést jókora fenntartásokkal kell kezelnünk, ha például Kitaro vagy épp Makyo zenéjére gondolunk, hogy populárisabb példával élve az Enigmáról és Enyáról ne is beszéljek. Egy szó mint száz, a Shpongle megjelenése után százával kezdtek özönleni az orientális psychedelic ambient megszólaltatói, akik extrém mértékben rákaptak a keleti tradíciókban rejlő lehetőségekre. Szinte robbanásszerű terjedésének köszönhetően ez az alműfaj még azelőtt felhígult, hogy igazán elmélyülhetett volna benne az ambient kultúra, de a szemfülesek mind a mai napig találkozhatnak igényes képviselőkkel (pl. az Interchill Records egyes kiadványai [elsősorban a minden ízében tökéletes Arcana], Dakini Records, korai Entheogenic, Adham Shaikh Essence című lemeze stb.). Ilyen igényes képviselőnek indult Cell is. A mérsékelt színvonalat megütő Magical Journey című válogatáslemezen hallható szám (Asian Morning) kiváló példa ennek igazolására.

2) Ibizai balearic chillout. A 120 bpm-ben lüktető sziget apró szegleteiben bizony található néhány, relaxációra szomjazó vendégek számára fenntartott café, ezek népszerűsítésében pedig vitathatatlanul a Café del Mar játszotta a legnagyobb szerepet. Ibiza a José Padilla neve által fémjelzett válogatások elterjedése után megszűnt partisziget lenni, legalábbis a terminus kibővült egy jelentős (és erősen oppozicionális) jelleggel - a nyugalommal. Az ibizai balearic chillout elnevezés tulajdonképpen nem hivatalos, de néhány percnyi ilyen jellegű zene után beláthatjuk, hogy ez fejezi ki leginkább a lényegét. Érzelmes, olykor érzelgős alapdallamokat szólaltat meg lágy kontúrokkal, és határozottan mediterrán beállítottsággal. A fenti vonásokat mutatja példának okáért Cell Audio Deepest Night vagy az U Babbu című szerzeménye.

3) Ultimae-féle psychedelic ambient. Erről nem kívánok részletesebben írni, mivel sokszor tettem már az oldalon. Itt annyit érdemes megjegyezni, hogy Scheffer túlnyomó részt ez utóbbi alkategóriában alkotja meg a 2001-2005 közötti munkáit, és csak néha bátorkodik nyitni a fentebbi két irányzat felé.

Az első Cell-lemez 2005-ben lát napvilágot Phonic Peace címen. Az albumot az Indica Music vette gondozásába, mely már egy évvel korábban kiváló debütálást tudhatott magáénak a Namaskar című válogatást felmutatva (írtam is róla). A Phonic Peace első hallásra korrekt, némiképp érdekes, de néhány hallgatás után érdektelen munkának tűnik, pedig nem az. Scheffer fiatal kora ellenére meglepően érett, átgondolt koronggal mutatkozott be önálló előadóként, és lemezével nem kisebb feladatot vállalt magára, minthogy az orientális átitatú psychillt összeházasítja a könnyen fogyasztható ibizai chillouttal. Szerencsére a hangsúly az előbbire helyeződik, és az album legfőbb zsenialitása ebben mutatható ki. Más előadókkal (pl. Kaya Project, Entheogenic, Ott) szemben a keleti zenehagyományt nem eszközként használja, hanem egyenesen lemezének legfőbb vezérvonalává növeli, s minden mást csak erre a fonalra fűz fel. Nem egy indiai sample-öket felhasználó ambient hangzásvilággal van dolgunk, hanem egy ambient köntösbe bújtatott keleti kirándulással. Nem arra célzok, hogy Indiában vagy más ázsiai országokban tárt karokkal üdvözölnék Scheffert, mint kultúrájuk precíz interpretálóját - erről szó sincs. Európai lemezről beszélünk, mely európai fülnek készült, így a Phonic Peace európai mivoltának köszönhetően nem tehet többet, minthogy megidézze az ázsiai zenehagyományt, és tisztelegjen előtte. Voltaképpen ez (lenne) a feladata az orientális psychedelic ambientnek, de megvalósulni csak rendkívül ritkán láthatjuk (hallhatjuk). Ez esetben viszont nem érezzük kizsákmányolásnak az idegen kultúrát: az egész albumon átívelő orient-felhang mindenhol tiszteletre méltó teret kap, hogy kiteljesedhessen, legyen szó akár a vokalistákról (vannak bőven), akár a hangszerekről (ezek is). Ami ennél is érdekesebb, hogy a háttérben mindvégig balearic chill motívumok szolgáltatják az alapszerkezetet. A Phonic Peace for Tibet például akár a szigeti relaxáció reklámjának is megfelelne, olyan tökéletesen valósítja meg a balearic chill követelményeit.
Összefoglalva tehát a Phonic Peace, bár látszólag csak egy a sok közül, valójában kimagaslik a többi orientális psyamb lemez közül, ezt pedig nem kommersz ibizai átitatának köszönheti, hanem annak, hogy az egész játékidő alatt hagyja előtérbe kerülni az Ázsiából érkező motívumokat.

A folytatás persze nem volt nehezen kikövetkeztethető, és jobban belegondolva nagyon bölcs döntés volt, hogy Scheffer nem próbálta meg folytatni a - véleményem szerint tökéletes - Phonic Peace által kijelölt utat. Helyette Ibizát lőtte be célul, és rövid időn belül meg is hódította az egyik leghíresebb bárt, a Kumharast. Az itteni szettek hangulatát foglalta össze a sajnos csak mp3 formátumban megjelenő, ám annál kiválóbb második nagylemeze, a Live at Kumaras, mely ezúttal már kristálytiszta Ibiza-hangzásvilágot szólaltat meg. Emiatt sok helyről is érte Scheffert a felhígulás vádja, ami - lássuk be - némileg átgondolatlan indítékú támadás egy olyan műfajjal szemben, melynek esszenciális alkotóeleme a higított stílus. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lehetne benne minőségi munkát létrehozni (épp a Kumharas a példa erre), pusztán az mondható el, hogy jóval nehezebb, és emiatt ritkább az ilyen. A második albummal tehát Cell ugyan más irányba indult el, de ezúttal is magas színvonalú lemezt hozott létre. Csupán zárójelben érdemes megjegyezni, hogy egy orosz kiadó 2008-ban CD formátumban is kiadott egy Cell által készített DJ-szettet, mely a Live at Kumharashoz rendkívül hasonló, és több számában - némi módosításban ugyan, de - megegyező számokkal dolgozó hangzást ütött meg, de a különbségek ellenére ezt nem tekinteném különálló nagylemeznek, legfeljebb a Kumharas továbbgondolásának, vagy még inkább egyenértékű alternatívájának.


A válogatáslemezeken való szereplést elnézve Cell népszerűsége 2007-től fogva fokozatosan csökkent. Ez magyarázható a véletlennel is, de a srác munkásságában járatosabb hallgatók felfedezhetik, hogy a Phonic Peace extrovertált jellege után a Cell-szerzemények fokozatosan fordultak egyre inkább önmagukba, miközben lépésről lépésre stilizálódtak. Ez a folyamat a most megjelent Hanging Massesben kulminált. Több helyen jellemezték úgy Alexandre Scheffer harmadik stúdióalbumát, mint felnőtté érést (átvitt értelemben persze), mely, úgy gondolom, több szempontból is téves állítás. A Hanging Masses jottányit sem érettebb a korábbi Cell-munkáknál, legyen szó akár az önálló lemezekről, akár a válogatásokon megszólaló számokról. A Hanging Massest leginkább egy meglehetősen közönséges kifejezéssel tudnám a legtalálóbban jellemezni, mely úgy szól: becsicskulás. A mára sajnos már tenyérbemászóan önmitizáló Ultimae Records elképzeléseihez (túl) tökéletesen igazodva Scheffer létrehozta a nagybetűs Ultimae-lemezt (a sokadikat), aminek következtében viszont végleg eltűnt a számok mögül - vagy legalábbis a háttérbe szorult. A Hanging Masses mögött ugyanis nem Cellt érezzük, hanem Aes Danát és csapatát, ez pedig természetesen nem csak a Villuisszal közösen készített Switch Offban érhető tetten, hanem a 73 perc alatt végig. Általánosan megfigyelhető persze, hogy az Ultimae szinte sohasem ad ki a keze közül az ikonok (Solar Fields, Aes Dana, CBL...) által felvázolt hangzástól nagyon messze rugaszkodó anyagot (még James Murray és a Circular lemeze is magán viseli az Ultimae-bélyeget), így a kiadó 38. lemeze aligha ért meglepetésként bárkit is.
Némileg konkrétabban fogalmazva a Hanging Masses újabb Ultimae-lemez - ha viszont nem itt jelent volna meg, hamar eltűnne a süllyesztőben, a minőséget, a magasművészeti színvonalat ugyanis nem a számok képviselik, hanem a logó.

Cell munkásságának alakulását a lentebbi ábrával próbáltam meg leegyszerűsítve szemléltetni.

A harminc felé közeledő francia művész eddigi munkáit jól ismerve természetesen kíváncsian várom a folytatást. Nagy megkönnyebbüléssel jelenthető ki ugyanis, hogy - talán épp fiatal korának betudhatóan - Cell még nem ragadt le egyetlen stílusnál sem, és bármennyire is jóindulatúan viszonyulunk hozzá, nem mondhatjuk el, hogy önálló kézjegyet hozott volna létre. A Hanging Masses - mint az a fenti írásból kitűnt - szerintem egyértelműen visszalépés, de drasztikus devalválódásról korántsem beszélhetünk. Innen tehát még bármerre lehet folytatni.

 

Címkék: cell tanulmányok pályakép műfajtörténet alexandre scheffer psychedelic chillout psychedelic ambient

A bejegyzés trackback címe:

http://ambient.blog.hu/api/trackback/id/tr372992655

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

popszi 2009.12.27. 11:17:10

Nekem nagyon tetszik az új albuma, bár abban teljesen igazad van, hogy erősen érezni a hangzáson az ultimaes befolyást. Mikor először hallgattam, teljesen meglepett mennyire más mint a Kumharas pl, és ha nem tudtam volna, hogy ez Cell album szerintem simán Aes Danara gondoltam volna hangzás alapján. Össegezve, a világot nem váltja meg ez az album de nagyon kellemes kikapcsolodást nyújt. Kíváncsian várom milyen lesz majd Ozorán a Cell live. Más, az új Koan albumot hallottad? Nekem most egyik kedvencem érdemes rámenni, ha még nem tetted volna:)

Ismeretlen_47371 2009.12.27. 16:13:05

Nem volt még szerencsém az új Koanhoz, de már felírtam magamnak.

Mex 2009.12.28. 15:08:49

Majdnem mindent leirtal amit gondolok. Az uj album nem Cell hanem egy Ultimae next. Nekem I Awake-re emlékeztet legjobban (aminek a második fele sztem jó lett.) Szal az uj lemez kicsit unalmas lett. Hiányzik belöle egy-két jó dallam. Az 1,2,7 bejövös de pl a cimado dal az valami borzalom azzal az elnagyolt micsodával benne, ami aztan olyan dübögés lesz, hogy.. S A többi meg unalom de keményen. Egyebkent is mintha a hangerö szabalyozo neha halk vagy tul hangos lenne. Vagy ezt csak engem zavar? Rengeteg jó száma van Cellnek de itt most meglett kötve a keze és ebből nem sokat tapasztalhatunk. Csalódás. 10/6 Az uj Koan meg oylan természetellenes és gépi, élettelen, h borzalom. Nem azt mondom, h rossz mert van rajta tenyleg pár jo szam. Csak még mindig olyan a hangzasa mintha valami kezdö csinalna az otthoni piacos szintivel. Nekem koannal mindig is ez volt a bajom. Emberidegen. Ennek ellenere vannak jo szamai mert jo a fantaziaja a sracnak, csak tulsagosna szuk vilagban mozog. (Side Linernek is ez a begetsege sztem)