A gyakran kopár, de legalábbis néptelen hegyvidékekhez illően az albumból áradó hangulat leginkább melankóliával és hűvösséggel áthatott. A Drift kiváló aláfestő zenéje a természet lecsupaszodásának, az idő csípősre fordulásának.
Adham Shaikh zenei munkássága két részre tagolható, e két rész közé pedig egy meglehetősen erős határvonal húzható. Ez önmagában csak mérsékelt érdekességgel bír, az azonban már inkább figyelemreméltó, hogy Shaikh-ot csak a második érában alkotott lemezek tették ismertté - ami viszont egyenesen érthetetlen, hogy elismertté is csak ezek által vált.
A srác még a '90-es évek elején kezdett kísérletezni az orientális zenehagyományok és a szintetizátor, valamint a modern elektronika ötvözésével. 1993-ban került napvilágra első, Realignment című korongja, mely minőségi szempontból még nem nevezhető túlságosan jelentősnek, Shaikh hangzásvilágának az alapjait ellenben viszonylag ügyesen definiálta. A két évvel később megjelent A Journey To The Sun jelentette a fordulópontot. Ez volt az a lemez, melyen Shaikh szinte teljes mértékben tökélyre felesztette a hangullámokon való lovaglást. A tribal, a floating és az electroacid-ambient különös egyvelegeként leírható anyagot az 1995-97 között aktív Instinct Ambient kiadó vállalta magára, többek között ennek is köszönhető, hogy a fiút szélesebb közönség is megismerhette.
Ezzel pedig el is érkeztünk jelen írás tárgyához, az 1996-ban megjelent, Tim Floyddal közösen készített Drifthez, mely mind a mai napig nemcsak Shaikh, de az ambient mint műfaj egyik legpatinásabb képviselője. Az egy évvel korábbi, keleti felségterületeken tett kirándulás után a célpont ezúttal: Amerika északnyugati területei; a Sziklás-hegység és a Kordillerák vidéke, valamint az itt található sivatagok. A napbéli utazás után Shaikh összepakolt, és Tim Floyd barátjával karöltve nekivágott az ismeretlennek. Céljuk elsősorban - a vidék feltérképezése mellett - környezeti felvételek készítése volt, melyekből aztán a stúdióban kívántak zenét fabrikálni. A hosszúra nyúlt kirándulás során a két srác a legkülönfélébb hanghatásokat rögzítette: az élővilág neszei mellett "mechanikusan generált" jelenségek zajait is megörökítették (kézmosás a vízben, lépések a bozótban stb.). A field recording egy rendkívül sajátos értelmezését ezután profi stúdióban vágták össze, s társították hozzá a hangszeres kíséretet (Tim Floyd szólaltatja meg a dominanciát képző gitárt - nem is akárhogy!), valamint - nem utolsó sorban - olyan elektro-akusztikus hangeffekteket, melyek még épp nem ejtettek foltot a majdnem-kész felvételek makulátlanul és lenyűgözően organikus textúráján.
Az eredmény bámulatosra sikeredett. Visszafogottan építkező, mégsem marginális betétekkel ellátott anyag került ki Shaikh és Floyd keze közül, mely a tengerentúli túra egyfajta beszámolójának is tekinthető. Impresszionista hangzásvilággal van dolgunk, ennélfogva erősen intuitív jellegű az albumon fellelhető valamennyi szám: kerülik a jó előre kiszámítható megoldásokat, bátran kanyarodnak le a megszokott ösvényről, mégsem válnak kísérleti zenévé. A gyakran kopár, de legalábbis néptelen hegyvidékekhez illően az albumból áradó hangulat leginkább melankóliával és hűvösséggel áthatott. Többek között ez is lehet az oka, hogy a lemezt késő ősszel dobták piacra, a Drift ugyanis kiváló aláfestő zenéje a természet lecsupaszodásának, az idő csípősre fordulásának. Mégsem winter ambientet hallunk - szerencsére -, az olyan darabok, mint pl. az Embers a téli éjszakák mellett a pattogó tűz melegét is felelevenítik.
Összképét tekintve egy meditatív, tiszta útra invitál a duó munkája, melyet a szürkületi órákban a legjobb elővenni. A Steve Roach-ot nyíltan és ügyesen megidéző korong olyan további kiválóságoknak szolgáltatott inspirációt és kiindulópontot, mint pl. Rudy Adrian, aki Desert Realms címen futó útibeszámolóját hasonló hangvételben készítette el (itt írtam róla korábban).
Shaikh a Drift után hosszú ideig visszavonultan élt, és többek között hangtechnikai órákat hallgatott a Queens Universityn. Ennek eredményét hallhatjuk a hat évvel későbbi Essence című lemezen, mely Shaikh saját alapítású kiadója gondozásában készült. Ahogy címéből is sejthető, egyfajta összegzése ez Adham zenei világának, a korábban kialakított hangzás azonban már szinte nyomokban sem fedezhető fel a 2002-es - egyébként remek - albumon. A korábban már előkerült keleti spiritualitás ezúttal teljesen direkt módon került terítékre, az Essence pedig - makulátlan minősége ellenére - puszta orientalitással megfűszerezett psychedelic chillouttá redukálódott. Shaikh ekkor vált felkapottabb előadóvá, egyre több válogatáslemez vette igénybe a szolgáltatásait. A 2004-es Fusion pedig - ahogy az sejthető - már csak középszerű erőfitogtatásként szerepelt a srác diszkográfiájában. Az egyetemen elsajátított professzionalizmus tökéletesen visszacsengett a darabokban, a szenvedélynek azonban már nyoma sem volt. Shaikh zenéje ambient-mércével mérve ekkorra már teljes mértékben populárissá és erősen érdektelenné vált. 2006-ban az Interchill Records ismét kiadta az 1995-ös A Journey To The Sunt, ez azonban már aligha javított a helyzeten. Ugyanebben az évben elkészült a Collectivity, mely a rengeteg közreműködő vendégelőadó dacára is unalomba fulladt. Shaikh ezzel szemben ekkor már óriási húzónév volt, mérce az újoncok számára - és tulajdonképpen a mai napig nem változott ez a tendencia. Félreértés ne essék: az "új" Shaikh sem rossz, de a kilencvenes évekhez képest híg és erősen cukrozott, épp ezért a mélyebb ambient iránt érdeklődők nyugodtan merüljenek el ebben a '96-os csodában.